szerző: EugeneL’Orchestra de Contrabasses 2008. április 6., Budapest – Millenáris Teátrum
Az októberi basszusgitáros koncertet követően újabb zenei csemegét kínált a Millenáris, ugyanúgy a zene mély tartományaiban járva. Ezúttal a LOrchestra de Contrabasses hat bőgőse mutatta be, mit is lehelt művelni azzal a bizonyos fatesttel, s a rá kifeszített húrokkal.
”Christian Gentet 1981-ben hívta életre a LOrchestre de Contrebasses nevű formációt, amelyben a legeredetibb és legígéretesebb módon jelenik meg a zenei kreativitás. Ez a vibráló zene nemzetközi szinten is hatalmas sikert aratott a hang és fényhatások meglepő kombinációjának köszönhetően. A LOrchestre de Contrebasses-nak hat virtuóz tehetségből áll, akik zeneszerzők és egyben előadóművészek is. Ezek a zenészek a hangzás és a látvány egységével hatnak a közönségre: ezzel a forradalmi repertoárral eddig még nem tapasztalt módon bővülhetnek a zene határai. A dupla-basszus hangzás teljes kiaknázása érzékivé, megnyugtatóvá és varázsossá teszi az élményt, amely során mindenki hajlandó ennek az álomvilágba vezető rögtönzött zenei repülésnek a részese lenni.” ez a beharangozó igencsak jó reklámot csinált az eseménynek.
A nagyteremben a széksorok kivétel nélkül megteltek, én a lelátón foglaltam helyet, így ideális szemszögből kísérhettem végig az eseményeket. A kezdetben sötét színpadot hét kósza fényár világította meg, láthatóvá téve a zenészeket, akik egyenként kezdtek bele a húrok reszelésébe, majd fokozatosan csatlakoztak be a többiek. Az első szerzemény még nem tartalmazott különösebb virtuóz megoldásokat, de a hét nagybőgő összedolgozása, szimbiózisa így is megkapó. Az ínyenc dolgok csak ezután következtek.
Az volt a legszebb az előadásban, hogy nem egy sereg, konzervatóriumból rossz magaviselet miatt elbocsátott diák benyomását keltették, hanem igenis zenéltek a hangszeren. Tehát nem egy zsákolóversenynek tűnt az egész, hogy ezúttal egy sportos példával éljek. A hangszer (szinte) minden egyes pontját kihasználták a minél változatosabb hangok elérése érdekében, volt, hogy ketten ütemet vertek a fejtetőre állított bőgő testén, miközben a másik kettő a húrláb és hangszedő közti területet térképezte fel, illetve csiholt ki hol dermesztően mély, hol bársonyosan finom hangokat. A program közepén megzenésítettek egy kikötői életképet: szinte éreztük a tenger sós illatát, a szállítóhajó által kibocsátott füstöt, míg a bőgők a sirályok hangját, a tenger sodrását és a hajó kürtjelzéseit idézték meg, meglepően életszerűen. Az előadás látvány részét az egymással kommunikáló hangszerek jelentették, jópár nevetésre ingerlő jelenet akadt, ilyen volt például, amikor rajzfilmek módjára megzenésítették a különböző karakterek (ergó hangszerek) mozgását, rezdüléseit, azok társalgásait.
A poénok mellett a teljes odafigyelés, a zene iránti maximális tisztelet érződött a rajtuk, egy elejétől a végéig összeszedett, megtervezett produkciót láthattunk, amelyben jól megfértek egymás mellett a klasszikus ihletésű és a free jazz-szerű elemek, valamint a jópofa gegek is. A fényjátékra is kitérnék, sikerült egy olyan hatásos technikát alkalmazni, amely remekül aládolgozott a zenészek játékának. Nem is lett volna értelme annak, hogy fényárban ússzon a színpad, ez a közepes (s általában „személyre szóló”) megvilágítás tökéletes volt, miként a színek váltakozása is.
Remekül érezhette magát mindenki, aki tiszteletét tette a Millenárison; a L´Orchestra de Contrabasses minden látogató igényét kielégítette, mind audiális, mind vizuális téren.
16:12
