szerző: MorelloElectric Callboy, Bury Tomorrow, Wargasm 2025. november 24, MVM Dome
Az általam csakazértis Eskimo Callboy-nak nevezett Electric Callboy egészen elképesztő népszerűséget szerzett mostanra, amit szerintem a srácok a legvadabb álmaikban se gondoltak volna. A középszerű elektro-metalcore csapat élete egy csapásra megváltozott második frontemberként Nico Sallach énekes érkezésével, akivel egy sokkal lazább, őrültebb, bulisabb és tagadhatatlanul szórakoztatóbb irányba indult el a csapat. Ezzel pedig valamit nagyon telibe találtak.
Szokták mondani, hogy a szigorúan vett műfaji korlátok között már mindent kitaláltak. A thrash, death, power metal, metalcore paneleit már régóta lefektették, ezekben sok újat, izgalmasat mutatni nem lehet. Az ezt megunva beindult műfaji hibridek, rap metal, folk metal, elektro metal dolgok frissítően hatottak a színtérre, de a keményzenei stílus rajongói közül azért sokan szeretik komolyan venni a kedvenc műfajukat és prüszkölnek a viccelődős, komolytalankodós, csűrdöngölős bohóckodásoktól. Az Electric Callboy-nak viszont az új felállásban sikerült magát átpozicionálnia egy akkora bulizenévé, ami mostanra a rockbulik és házibulik elmaradhatatlan kelléke lett – keményzene fogyasztók és azok ellentétei is ugyanolyan fülig érő vigyorral tudnak bulizni ezekre a csapatós, de ugyanakkor zúzós számokra. Talán egyedül csak a norvég erdők mélyéről felhörgő black metalosok számára teljes szentségtörés az egész. De hát őket eleve meg se hívják az ilyen házibulikba... (lehet, hogy épp ezért hörögnek)
Mindenki más viszont szinte biztosan talál az Electric Callboy katalógusából olyan számot, amin legalább egy kicsit is elmosolyodik. Ez a banda arról szól, hogy mindenki felhőtlenül jól érezze magát, ugráljon, táncoljon, énekeljen, headbang-eljen, pogózzon – és még az se baj, ha ezeket egyszerre műveli. Én magam kétszer láttam eddig a német csapatot (szabadtéri Barba Negra, csepeli Barba Negra), mostanra viszont már az MVM Dome ad helyet a robbanásszerű népszerűségnek.
Nem csoda, hiszen az említett Nico csatlakozásával sorra ontják az olyan dalokat, amik instant slágerpotenciálok, némelyeket akár a jelenkor generációs metalhimnuszainak is tekinthetjük (na ez az a lépcsőfok, ahová a mai bandák szinte egyikének csak álom. Innen nézve még nagyobb elismeréssel kell adóznunk a srácok dalszerzési képességeinek).
Ezen a turnéjukon a számomra ismeretlen Wargasm nevű banda kísérte őket, illetve a Bury Tomorrow, akik voltak már nálunk párszor (például pont az idei Rockmaratonon), ők saját jogon is a metalcore műfaj egyik húzónevének tekinthetők. Wargasm név alatt sajnos nem az 1988-as Why Play Around albumot jegyző kultikus amerikai thrash metal bandát kaptuk meg, hanem egy angol formációt. Nem mintha velük bármi baj lett volna – egy dobosból, egy DJ-ből, egy nu metalos mozgáskultúrájú gitárosból álló társaikkal a két főember, Sam Matlock és a Milkie Way becenévre hallgató hölgyemény egészen hangulatos bulival robbantotta az estét. Úgy látszik, annyira siettek, hogy le ne késsék a saját kezdésüket, hogy Milkie Way-nek kb. egy göncöt se volt ideje magára kapni, ahogy kipattant a turnébuszból – még ezen a csípős novemberi napon sem volt igazán túlöltözve, maradjunk annyiban... A hölgy hol basszusgitárral, hol anélkül szerepelt a színpadon, igazán szuggesztív jelenség volt. Sam Matlock is ugyanúgy hol gitárral, hol anélkül frontemberkedett a deszkákon, rajtuk kívül a gitáros srác színpadi jelenléte volt igazán látványos.
Nehezen bekategorizálható zenéjükben sok volt az elektronikus elem, a bólogatós modern metal-hardcore riffek, sőt, amolyan békebeli, korai 2000-es évekbeli nu metal hangulat is sokszor visszaköszönt. A hol dallamos, éneklős, hol rapes szövegmondások szintén ezt erősítették. Igazából teljesen rendben volt, amit csináltak, olykor kicsit kaotikus, alternatív rock-os elborultságokat jól kombinálták a tombolásra alkalmas, pattogós, kemény témákkal és riffekkel, szemlátomást a közönségnek is bejött, amit csináltak. A koncert végére az egész társaság már félmeztelenül zúzott a színpadon (Milkie Way nem, neki már nem volt hova...), szóval kellően bemelegedtek ők is. Felvezetésnek meggyőzőek voltak és az este zenei hangulatához is jól passzoltak.
A Bury Tomorrow a hagyományosabb, kevésbé elektronikus elemekkel túlfűtött metalcore-t játszik és ez nekem kifejezetten jól esett ezen az estén. A csapatnak ezúttal nem volt annyi ideje, mint a Rockmaratonon, de rövidnek sem éreztem a produkciójukat. Daniel Winter-Bates ezúttal a szónoklást se vitte túlzásba – de amikor megszólalt, akkor mindig sikerült a közönség szívéhez szólni, az összetartozást hangsúlyozni. Ő volt a legtöbbet a figyelem középpontjában, pedig a billentyűk és egyéb űtőshangszereket felügyelő Tom Prendergast, aki szintén elég sokat szerepelt a tiszta énekkel, inkább a háttérben volt megbújva. A gitárosok, Kristan Dawson, Ed Hartwell és basszuson Davyd Winter-Bates sokat mozogtak a színpadon, gitárszólók is elröppentek néhol, amelyeket felüdítő volt hallgatni, na meg persze nagy headbang-elések között érkeztek menetrendszerűen a kemény breakdown-ok is.
A programba próbálták belesűríteni az újabb és korábbi időszakaikat egyaránt, a Choke, Death (Ever Colder), Cannibal, Boltcutter, Let Go, Villain Arc, What If I Burn, Black Flame, Abandon Us dalokkal egyértelműen fel tudták pörgetni a rajongókat. A Bury Tomorrow-ban a kőkemény zúzások mellett a megszokottnál is több a dallamos vonulat, gitártéma, de a tiszta énekes részek is egészen fülbemászók esetükben. Ők ugyancsak meg tudták mozgatni a közönséget, akik így már fellelkesülve várták a fő attrakciót. A Bury Tomorrow tehát a nyár után ismét egy ütős metalcore bulit hozott nekünk, amivel megmutatták, hogy bizony az új nótáikkal is ott vannak a műfaj komoly nevei között.
Utólag nézve is, ennek az Electric Callboy bulinak bizony az MVM Dome-ban volt a helye. Nem azért, mert csordultig töltötték volna az arénát (az ülőhelyek bőven foghíjasok voltak és az állóhelyek se voltak telítődve), de az a show és az a hangulat, amit prezentáltak, maximálisan méltó volt a helyszínhez. Nico csatlakozása óta a banda szó szerint slágergyárrá vált, szinte mindegyik új számuk videót kapott és ezek mindegyike kifejezetten fülbemászó, dúdolható, szórakoztató lett. Ez a koncert tulajdonképpen egy slágerparádé volt, egymás után érkeztek a bomba dalok, amiket mindenki ismert. De azért volt jó pár meglepetés is.
A Tanzneid-dal indítottak, a legfrissebb dallal, amivel csak azért nem sikerült még teljes mértékben megalapozni a hangulatot, mert egy kicsit tompán, szárazon szólalt meg a színpad. De a hangzás szerencsére hamar helyreállt. Innentől már tökéletesen dörrent meg minden, a dalok ereje és hangulata teljes mértékben átjött.
Másodikként már abszolút felpörgető volt a generációs sláger, a Still Waiting, ami ugyan nem az Electric Callboy felfutásának generációját találja telibe, hanem még az eggyel korábbit. A Sum 41 klasszikusát szerintem mindenki ismerte, aki a teremben volt és annál inkább helye volt ezen a koncerten, mert a kalipunk banda dobosa, Frank Zummo játszik immár a német csapatban. Érdekes volt egyébként, hogy a színpadot teljesen a két frontember, Kevin Ratajczak és Nico Sallach uralta, az ő színpadi munkájuk és lendületük adott arcot az egész bandának. A többiek szinte csak „háttértáncosoknak” tűntek mellettük, kivéve Frank, akinek a Sum 41-ból is ismert, nyughatatlan sajtkukacszerű dobolási technikáját a kivetítőn is sokszor mutatták. Hiába van „eldugva” a dobok mögé, ő még így is egy nagy karakter.
És ahogy mondtam, sorakoztak innentől a Callboy slágerek, egyik nagyobb ovációt és bulit kiváltva, mint a másik. Az őrült hangulatú Tekkno Train szintén egy új keletű nóta, viszont ez után máris elsütötték a Hypa Hypa-t, az ismertségüket megalapozó számukat. A csapat természetesen többször is átöltözött, itt is a klipből megszokott susogós ruházatok, napszemüvegek, fejpántok kerültek elő és később is több számnál igazodtak a videón megismert képi világhoz.
Aztán Cadillac-be ültünk az MC Thunder erejéig (sajnos csak a kivetítőn, pedig buli lett volna, ha a Judas Priest-es Rob Halford-hoz hasonlóan begördülnek vele a színpadra), majd pedig jöhetett az őrült „gyúrós” nóta, a Pump It. Ehhez szintén megfelelő ruházatok passzoltak. Egyébként a közönségből is sokan már eleve így érkeztek, az egyes klipekből megismert színkavalkádos giccsparádé is megjelent a nézőtéren.
Itt egy DJ szet következett egy színpad közepére begördített keverőpulttal, ez őszintén szólva inkább idegesítő volt, mintsem szórakoztató. Persze az Electric Callboy világában ez a dizsis kikacsintás akár érthető is lehet, de az egész épületet rengető, full hangerőn dübörgő „szőnyegporolásban” nem tudtam értéket felfedezni. Egyedül a szintén Sum 41 klasszikus All The Small Things jól ismert motívumai csaltak mosolyt az arcomra.
Sokkal jobban bele lehetett kapaszkodni a Hate/Love-ba és a mostani turné elsődleges fókuszát jelentő, 2022-es Tekkno lemezen megjelent Mindreader-be. A sok elektronikus körítéssel, de kőkemény metalcore breakdown-okkal, üvöltős vokállal, de ragadós dallamos énekkel is felvértezett szerzeményeit egymás után teszi közzé a banda, de mégis sikerül elkerülni a futószalag érzetet – mindegyiknek más hangulata van, sokszor a közreműködő vendégeknek is köszönhetően.
Kevin-ékre szerintem mostanra túlzás nélkül kimondható, hogy generációs szupersztárok lettek, de igen szimpatikus módon a srácoknak nem szállt a fejébe a dicsőség. A kommentárjaik is végig emberközeliek, szimpatikusak voltak. Például nem felejtették el megemlíteni, hogy honnan jöttek, így a legkorábbi Eskimo Callboy időszakból is összeállítottak egy blokkot (a Monsieur Moustache vs. Clitcat, Muffin Purper-Gurk, We Are The Mess, Crystals dalokat idézték meg).
Majd pedig a két frontember megjelent a nézőtér kellős közepén, a rajongók gyűrűjében és egy kis akusztikus blokkot is prezentáltak nekünk. Ez az amolyan tábortűz körül ülős feeling is nagyon emberközeli, szimpatikus élmény volt, ezért az ötletért is feltétlenül megérdemli a dicséretet a csapat. Nico énekelt, Kevin zongorán, a szőke hajú Daniel pedig egy bárszéken ülve, gitáron kísérte. Így adták elő két újabb keletű számukat, a Fuckboi-t és az Everytime We Touch-ot. Baromi hangulatos volt mindkettő.
A két blokk között még Frank-nek is volt egy dobszólós lehetősége, amit szintén egész ötletesen sikerült abszolválni. Ő a háttérvetítőn szereplő többkarú, a feje helyén X kijelzős robottal vívott párbajt, jópofa volt, szerencsére nem húzták el túlzottan. A koncert végére pedig folytatódott a slágerparádé, a szintén nagyon fogós MC Thunder II (Dancing Like A Ninja) dallal, nem maradhatott ki a friss őrület, az Elevator Operator, de még a Babymetal-lal közösen már most legendás bulinóta státuszba került RATATATA is elhangzott. Persze a kiscsajok nem voltak jelen élőben, a hangjuk lejátszóról ment és a kivetítő mutatta csak őket. Ennek ellenére nem éreztem vállalhatatlan playback-nek ezt a megoldást, Nico legalább próbálta az ő soraikat is énekelni. Akárhogy is nézzük, nagy kár lett volna, ha ez a szám ma kimarad.
Újabb átöltözések, az űrruhák már előre jelezték, hogy a Spaceman című ugyancsak instant sláger érkezik, a hülye hajviseletek pedig a We Got The Moves-ot harangozták be. Ez volt a koncert zárása, és könnyen dobálózhatunk az amolyan „felejthetetlen buli” kifejezésekkel, de ez most szerintem tényleg az volt.
Kiváló megszólalással, zúzós metalcore-ral és táncra, éneklése buzdító bulis ritmusokkal hozta el nekünk legjobb, legismertebb dalait az Electric Callboy, az előadásuk és a színpadi produkciójuk pedig a legjobb volt, amit eddig láthattunk. Egyedül azt furcsálltam, hogy Kevin-ék többször akarták szétválasztani, wall of death-re, circle pit-ekre és egyebekre ösztökélni a közönséget, de ezek valahogy nem nagyon sikerültek. Nem tudnám megmondani az okát, a hazai közönség is jól ismeri már ezeket a jeleneteket, de valamiért most ezekre a felszólításokra nem nagyon engedelmeskedtek.
Teljesen megértem, ha valakinek ez a tánci-tánci, dizsis, paródia Scooter-metal már bőven túl van az ingerküszöbön. De aki egy eszméletlen jót akart bulizni, szórakoztató, emlékezetes dalokra, azok ma egész biztosan itt voltak az MVM Dome-ban.
05:04
