beszámoló [koncert] 2025. november 24. hétfő 08:42
nincsen hozzászólás
szerző: MóniThe Necks különleges fellépése Budapesten 2025. november 05. MOMKULT
A Mom Kulturális Központban lépett fel a The Necks ausztrál avantgárd jazz trió. Az 1987 óta létező kultikus zenekar egyedi hangzásvilága miatt a kortárs improvizatív zene egyik legfontosabb képviselője. A formáció eredeti felállásában játszik a mai napig, ami önmagában megható. Ennek alapfeltétele a köztük lévő bizalom, és közös zenei filozófia. Zenéjük messze túlmutat a hagyományos jazz kereteken, szinte hipnotikus állapotot hoznak létre a közönségben.
Chris Abrahams ült a zongoránál, bár Hammond orgonán is játszik, ezen az estén ezt nem csillogtatta meg. Pályáján együttműködött korábban a Midnight Oil-lal és Stinggel is, emellett számos szóló zongora albumot adott ki. Egyszerű kockás ingében nálam azt a benyomást keltette, mintha csak kertészkedni indult volna. Lloyd Swanton nagybőgőzött, de basszusgitáron is játszik. Tony Buck dobolt. Másik hangszere az elektromos gitár, amire ezúttal nem váltott, de jól mutatja, hogy mennyire sokoldalú, zeneileg tehetséges mind a három tag. Több más projektben is dolgoznak, de ezt a különleges energiát ebben a formációban tudják megélni. Több, mint húsz zenei albumot jelentettek meg az évtizedek alatt.
A bevonulásuktól kezdve látszott, hogy nem élnek semmilyen hatásvadász elemmel, nem akarnak szemfényvesztést, csak átadják magukat a zenének, és létrehoznak valami egyszerit, valami különlegest, de mégis teljesen természetes, magától értetődő módon. A koncert ezúttal is setlist és kotta nélkül, két improvizatív, egy órás számmal zajlott, köztük egy rövid szünettel. A tagok közötti zenei összhang és spontán kommunikáció adta a zene magját. Lassan, egy egyszerű ritmusból indultak el, majd egymásra reagálva, egy igazán jó ívet adtak a folyamatnak, miközben mégsem vált a koncert unalmassá.
Minimalista jegyekkel és az ismétlődő zenei motívumokkal a zenét hipnotikussá és transzszerűvé tették. Az első percekben néztem még, mi történik a színpadon, de utána csukott szemmel sokkal jobban tudtam élvezni. Valóban létrejött egy meditatív, nyugalmi állapot, ami egészen különleges élményt adott.
A zene a csendből indult. Pár halk dobütés, finom, súroló mozdulatok a cintányéron, és fokozatosan kapcsolódtak be a többiek is, ahogy úgy érezték, hogy be kell lépniük. A kompozíció ezután lassan épült fel, mikroszkopikus változásokkal. Látszólag ugyanaz maradt, de ahogy telt az idő, mégis máshova ért a zene és a tempó is. A zenészek egymásra hangolódva léptek mindig tovább.
A különleges élményre a Quimby trombitása, Dódi is kíváncsi volt, amin nem is csodálkozom. Örülök, hogy én is részese lehettem.