beszámoló [koncert]  2025. november 6. csütörtök   07:26

nincsen hozzászólás

  Idén Halloween-re a punk rock egyik feltámasztója visszatért kis hazánkba egy új albummal, és egy nem is akármilyen vendéggel. Az (The) Offspring 7 év után, a Supercharged: World Tour keretében látogatta meg az MVM Dome-ba érkezőket, és nem kis showműsort össze is dobtak nekünk. A 11. (!) stúdióalbumát és pályafutása 41. (!!) évét betöltő bandát a Simple Plan kanadai rock együttes kísérte -akiknek a maguk 26 évükkel sincs mire szégyenkezni - és együtt jogossá is tették a turné elnevezését. Na nem mintha az album maga nem lenne elég. (!!!)
  
  Mindenek előtt meg kell említenem, hogy egyetlen számon kívül - amire még később visszatérünk - a Simple Plan diszkográfiája teljesen ismeretlen volt számomra eddig. Ezt, ahogy meséltem ismerősöknek a koncertről, egy meglepő számuk szentségtörénsként konstatálta. Minden ezt követő szégyenítés ellenére, úgy érzem így még akár többet is nyom a latban, hogy számomra élvezetesebb volt az ő előadásuk. Ez lehetett technikai okokból, frissen felfedezett ízlésből, ideiglenes pszichózisból, de akár amiatt is, hogy a kedvenc számaim nem hangzottak el, erre majd kitérünk. Pierre Bouvier-ék szinte berobbantak a színpadra egy aranyos kis Star Wars intro után az I’d Do Anything-gel, fenntartva a zsáner által megkövetelt tempót végig. Itt még meg szeretném dicsérni gyorsan a kamera munkát és setup-ot, hibátlan volt a prezentáció és mindkét koncert technikai szinten közel kifogásolhatatlan volt. A Shut Up-ot - paradoxikusan - követő kis bemutatkozás során azok akik mindig találnak egy kis örömöt abban, ahogy egy külföldi zenekar magyarul beszél (én) nem maradtak (?)-on. A Jump megmozgatta még az ülő közönséget is, érezni lehetett az aréna nyögéseit. Ezt követte kis nosztalgiázás az Addicted-del, mutattak újat a Your Love Is a Lie-al, majd a promózták a róluk készült dokumentumfilmet (Simple Plan: The Kids In the Crowd). A Nothing Changes közben tűnt fel nekem igazán, hogy mennyire de mennyire fiatalos hangja van Pierre-nek, ami akár az egész zsáner alapelemeként is említhető. A punk fiatal, a lázadás szimbóluma, és önnön megújulásán múlik a túlélése.
  
  Rest lennék nem megemlíteni az este fénypontját, ami ugyan a többi fellépésükön is kihagyhatatlan, de a mi Halloween-i alkalmankunkon különösen illő volt az általam eredetileg egyedül ismert számuk, a What´s New Scooby Doo? előadása volt. A tucatnyi bűnügyi eb jelmezbe öltözött táncost ugyan többet nem láttuk, de talán nem is kellett, elmondták amit el akartak. Az I’m Just a Kid szintén nehezen felejthető volt, nem kicsit segítve a magyar válogatott mezében tetszelgő dobos crowdsurfölése által. A Perfect-tel tökéletes fényben úszó búcsút hallhattunk egy összességében fantasztikus előadás végén.
  
  A félidős szünet jól jellemezte az azt követő nem csak bandát, de életérzést is. Nincs helye az unalmas, eseménytelen idősávnak errefelé. Egy mini zeppelin repkedett körbe körbe, kamerázva a tömeget és táncra hívta őket. Egy gorilla jelmezes ember fel alá járkált a tömegben, VIP jegyeket osztogatva, a kamerák “Fuck You Cam” és “Booty Cam” felirattal közvetítették a hajlandó nézőket egy kis szórakozásra, hülyéskedésre. Mind egy kicsit 90-es 2000-es évekbeli hangulatot keltett, nosztalgiát éreztetett velem egy olyan időszakról amiben szinte egyáltalán nem vettem részt.
  
  Az The Offspring előadásával sajnos akadtak gondjaim. Ez a korábban említettek indokok bármelyike miatt is lehetett, így arra kérném a kedves olvasót ha saját élménye nem egyezett az enyémmel, esetleg nem is tartja lehetségesnek amit írok, hogy válasszon onnan egy neki tetszőt. Ez közel se jelentette azt hogy rossz vagy egyáltalán nehezen élvezhető volt számomra, a tisztaság kedvéért.
  
  Személy szerint viszont most tapasztaltam először olyat, hogy az előzenekar hangosítása jobb volt mint a headliner-é. Legalábbis úgy érzem, bár valami azt sugallja nekem hogy most az egyszer nem kompetencia kérdése volt, hanem szándékos segítség. Bryan “Dexter” Holland a szívét is kiénekelte, de ez olykor láthatóan fájdalmas volt számára. Se az őszi idő, se a 40 év punk rock nem lehet kedves az énekhangnak, és könnyen meglehet hogy olykor szándékosan hangosabb volt az instrumental, takarásképp. Ez csak megérzés, de nekem úgy érződött, hogy a hangok kavalkádjában el-elveszett az ének, és kicsit csíkart a gitár és a dob. Na nem mintha Kevin “Noodles” Wasserman gitár játékával, vagy Brandon Pertzborn dobszólóival bármi gond lett volna. Dexter hangja több alkalommal is csapongott hangerőben, míg mindenki más konzisztens maradt. Kicsit az egész hangzás “crunchy” volt az elején, majd szépen a koncert halattával javult. A Come out and Play, az All I Want és a Want You Bad mind kicsit összefolyt ebből a szempontból.
  
  A Supercharged első számával, a Looking out for #1-nál kezdődött egy pozitív változás, bár az ének továbbra is mintha a hangszerek harapófogójába rekedt volna. A szabadulásra tett próbálkozások viszont érezhetőek voltak. A közönség nagy részét ez egyáltalán nem zavarta (szóval továbbra is lehet nálam volt a gond) és minden egyes szót üvöltött vissza a számokból amiket már valószínűleg évtizedek óta hallgatnak, így a hangulat kifogásolhatatlan volt. A Hit That talán a legmegerőltetőbb szám volt Dex hangján, így a kifejezetten fel-hype-olt közönség talán még hangosabb is volt nála, bár ez itt számított talán a legkevésbé, mivel rövidítettek is a számon. A Hammerhead és a Make It Alright is szépen szólt még akkor is, ha az utóbbi után már vártam volna hogy elkezdődjön egy Így jártam anyátokkal rész. A Paranoid, Crazy Train és In the Hall of the Mountain King covereknél mindnél szeretném kiemelni Noodles és Morse fantasztikus gitározását, a kis játékos banter közöttük szórakoztató volt. Itt ünnepeltük meg Dexter frissen megszerzett phd-ját, szóval a polihisztor jelölés lassan tényleg kijárna. A Gotta Get Away végén elhangzó dobszóló Pertzborn-tól is szép volt, és adott is egy kis időt felkészülni az este végére.
  
  A Gone Away volt messze a legszebb bemutatója Dexter hangjának és zongora játékának az este folyamán, és sokat erősített egy alapból is nagyon kellemes és szomorú számon. Kellemes meglepetés volt továbbá a Hey Jude Beatles szám coverje, ami karrier első a The Offspring-től, bár ezzel együtt a koncert közel egynegyede feldolgozásokból állt. Az ezt követő négy szám mind kivétel és hiba nélkül előadott klasszikus volt: A Why Don’t You Get a Job?, a Pretty Fly (for a White Guy), a The Kids Aren’t Alright és a You’re Gonna Go Far, Kid mind olyan szám amiért az ember igazán elmegy egy The Offspring koncertre és egyik sem okozott csalódást. Abszolút a legjobbat hagyták a végére. És a Self Esteem-et. Na jó, az se volt rossz, de szerintem balszerencsés helyen volt.
  
  Minden hibája ellenére ez egy kifejezetten élvezetes éjszakára sikeredett összességében. Soha rosszabb Halloweeni bulit kívánok mindenkinek aki eljutott idáig!meg

azonosító (nem kötelező):	ellenőrző kód:	gépeld be ide:

új hozzászólás írása: