beszámoló [koncert] 2025. október 31. péntek 08:03
nincsen hozzászólás
szerző: MorelloW.A.S.P. 2025. október 27, Barba Negra Red Stage
Nem jött ki túl jól a lépés a W.A.S.P.-nek, hogy pont a Helloween után 1 nappal került sor a koncertjükre. A tökfejek fellépése annyira letaglózó, annyira briliáns volt, produkciós szempontból mesterfok, hogy a friss élmények könnyen elfelhősíthetik Blackie Lawless-ék nyilvánvalóan sokkal pőrébb rock & rollját. Persze próbáltam ettől elvonatkoztatni és a maga valójában szemlélni a W.A.S.P. előadását.
Annál is inkább, hiszen a hard rock / heavy metal alapcsapat sem akármilyen programmal készült – ők a legelső, W.A.S.P. című albumuknak szentelték ezt a turnét, amely során elejétől végéig eljátsszák a debütalbumot, természetesen pár további W.A.S.P. nótával fűszerezve. És mivel Blackie Lawless már a 70-edik életévet közelíti és Magyarországot se kényeztetik el sűrűn koncertekkel (utoljára több, mint 10 éve jártak nálunk), mindenképpen egy különleges estének ígérkezett a mai.
Semmi előzenekar, „semmi cicó”, rögtön a W.A.S.P. csapott a húrok közé fél 9-kor. Mégpedig nem is akármivel, hanem a legnagyobb slágerükkel, a nagyközönség által talán a legismertebb W.A.S.P. számmal, az I Wanna Be Somebody-val. Később Blackie maga is elmondta, hogy egészen furcsa érzés nekik ezzel a nótával kezdeni, hiszen ez mindig a csúcspontot, a kirobbanó bulihangulatot jelenti a koncertjeiken. Ezzel megindítani a buli ívét viszont nekik is szokatlan.
Nekem is kicsit furcsa volt ez a kezdés, hiszen még egy teljesen bemelegítetlen, előzenekarok nélküli közönség kapta a nyakába ezt az abszolút slágert és máris el kellett volna érni a hangulati csúcspontot.
Illetve kicsit attól is féltem, hogy az „első dalok átka”, a hangzás még felemészti ennek a slágernek az élvezetét. Szerencsére a hangzás nem gyengélkedett, élvezhető minőségben szólt az I Wanna Be Somebody, de valóban a közönségnek kicsit fel kellett ekkor még vennie a buli ritmusát.
Pedig észszerű, indokolt kezdés volt ez a dal, hiszen ma tényleg arról van szó, hogy a teljes W.A.S.P. lemezt sorrendben lejátsszák, és hát ennek így kell lennie. Azért persze ahogy következtek az élőben is hol gyakrabban előkerülő, hol teljes mértékben kikopott klasszikusok, a közönség is egyre jobban belelovallta magát a hangulatba. Nem volt persze észveszejtő őrjöngés, de a fülig érő szájú bólogatások a terem mindegyik oldaláról jelezték, hogy sokan nagyon várták már gyerekkoruk vadító alapnótáit.
A L.O.V.E. Machine, The Flame, B.A.D., School Daze, Hellion, Sleeping (In The Fire), On Your Knees, Tormentor, The Torture Never Stops talán szövegileg és a mindvégig vetített képi világgal ma már talán megmosolyogható, de a W.A.S.P. akkoriban nagyon telibe talált valamit ezzel a rock & roll-osan heavy metalos zenei világgal és a maga idejében botrányosnak, skandallumnak ható színpadi kinézettel és viselkedéssel.
Ma már persze a legjobb esetben is csak elmosolyodunk ezeken a dolgokon, manapság semmiképpen nem lehetne „sokk rocknak” nevezni Blackie-ék előadását, inkább amolyan öregecske rock & rollerek modernnek nem, de bulisnak mindenképpen mondható örömzenéjének. Legalábbis Blackie esetében, a többiek legalább egy jó 10-essel fiatalabbak nála, de azért nem ifjú csikók ők sem.
A színpadon ennek megfelelően nem volt az a féktelen száguldás, eszeveszett zúzás, mint a koncert során a háttérben mindvégig bejátszott fiatalkori klipeken, de mindegyik tag elegáns és látványos játékot mutatott be.
Különösen Doug Blair gitáros hozta az ízes, emlékezetes gitártémákat és szólókat, jó színpadi kiállással, de Mike Duda a basszusgitáron ugyancsak nagy élvezettel és sűrű színpadi mozgással pengetett. A doboknál Aquiles Priester pont annyit adott, amennyi ezekhez az ikonikus dalokhoz kell, lélegeztek az ő keze alatt ezek a rajongók elméjébe beleégett, klasszikus ’80-as évekbeli alapművek.
Blackie meg hát ugye az a karakter, akiről nem lehet levenni a tekintetet. Már közel sem az az őrült sokk rocker, veszélyes pillantású botrányhős, sokkal inkább egy joviális, vidám, sztorizós fazon, akinek megadatott, hogy a szerzeményeiért a világ minden táján rajongjanak. Látványos, rugós lábakra felépített, csontvázas mikrofonállványára olykor fel is mászott és onnan szólt a közönséghez. Énekhangja még öregkorára is egészen rendben volt. Ha nem is tökéletesen, de teljesen vállalhatóan adta elő ezeket a nagyszerű dalokat.
A W.A.S.P. lemez végeztével a csapat szó nélkül levonult a színpadról és hosszabb, idegtépő szünet következett. Semmi infó, semmi zene bejátszás, semmi kedvcsináló videóvetítés – a közönség csak várt, miközben egyre jobban kezdte elveszteni a türelmét. Szerencsére aztán visszatért a banda, hiszen ezen az estén azért nem csak a W.A.S.P. lemezből állt a program. A CD (vagy kazetta? bakelit?) végignyálazása utána az életmű további darabjaiból is műsorra tűztek párat.
Ezek persze továbbra is a régmúlt csemegéi voltak, mind a ’80-as évekből, olyan nóták megidézésével, mint az Inside the Electric Circus, I Don´t Need No Doctor, The Real Me, Forever Free, The Headless Children. Nyilván nem maradhatott ki az I Wanna Be Somebody mellett a másik definitív W.A.S.P. mű sem, a Wild Child. Ezt elég érdekes módon adták elő. Először csak Blackie akusztikusan pengetve, amolyan a capellában énekelte, amihez a közönség is csatlakozni tudott. Aztán szerencsére normál módon is eljátszották, mindenki elégedettségére. A koncert zárásaként az 1985-ös The Last Command albumról származó Blind in Texas hangzott el.
Őszintén szólva kicsit vegyes érzéseim voltak a koncert végeztével. Direkt nem a tegnapi Helloween-nel akarom összevetni a bulit, teljesen más volt a kettő. Nézzük, mit kaptunk ezen az estén Blackie-éktől:
Lejátszották a teljes W.A.S.P. albumot, mégpedig egészen jól. Ez önmagáért beszél, nagyszerű élmény a rajongóknak. Belefért pár további dal is, de így, hogy nem volt előzenekar sem, kicsit soványkának éreztem a teljes játékidőt. Még azt se mondom, hogy egy 2-3 órás monstre koncertet várnék el a lassan 70-be forduló Blackie Lawless-től, de a nettó játékidő (ami nem dumával és szünettel telt) szerintem lehetett volna valamivel több.
A hangzás rendben volt, nyersen, de arányosan szólaltak meg a dalok négyőjüktől, úgy, ahogy ezekhez a ’80-as évekbeli rock klasszikusokhoz illik. Blackie éneke kielégítő volt, a teljes csapat zenekari teljesítményére sem lehet abszolút panasz. A körítés kicsit puritán volt az amolyan régies, cirkuszi hangulatot teremtő plakátokkal, de ez is teljesen jól illett a bulihoz.
A W.A.S.P. dalok utáni hosszabb várakoztatás elég amatőr volt, itt illett volna valamivel lekötni a közönséget. Ami viszont kifejezetten zavart és kizökkentő hatása volt, azok az egész koncert alatt zajló háttérvetítések. Teljes egészében a korabeli klipeket, koncertfelvételeket vetítették a koncert alatt, amivel még nem lett volna gond, de azt nem így kellett volna csinálni.
Kifejezetten izgalmas és szórakoztató volt a korabeli Blackie-t látni és a régi tagokat, az ikonikus szerkókat és azt a lendületes vadságot, ami miatt igazán nevet szereztek. De elég lett volna pár másodperces jeleneteket felvillantani, váltogatni, esetleg ilyen-olyan nonfiguratív vetítésekkel kombinálva. Mert így, hogy teljes egészében a számok mentek a háttérben, az egyáltalán nem volt szinkronban a banda színpadi játékával, se az ének, se az egyéb momentumok, ez így kifejezetten zavaró volt. Olyan, mint amikor filmnézés közben csúszik a kép meg a szöveg, számomra teljesen kizökkentő hatása volt. Egy-egy szám alatt még csak-csak, de egy teljes koncert folyamán már irritáló.
Nem értem, hogy egy olyan veterán banda, mint a W.A.S.P., hogy követhet el ilyen, és a fent említett amatőr hibákat. Szóval a zenekari játékot, a színpadi teljesítményt és természetesen a dalokat illetően mindenképpen kiváló este volt, de a körítésben volt pár olyan baki, ami számomra azért levont sajnos az élvezeti értékből.
08:03
