beszámoló [koncert] 2025. október 29. szerda 17:25
nincsen hozzászólás
szerző: MorelloHelloween, Beast In Black 2025. október 26, Budapest Aréna
A rockvilág egyik legvalószínűtlenebb újraegyesülése volt a Helloween tagjainak egymásra találása. Ami olyannyira jól sikerült, hogy nem csak a heavy metal világától hosszú időre eltávolodott csodahangú énekest, Michael Kiske-t sikerült visszacsábítani, de még Kai Hansen is visszatért, aki a legkorábbi időszak sikereiben és dalszerzésében vállalt oroszlánrészt. A társaság Pumpkins United néven kezdett először mozgolódni 8 éve, de a jelek szerint annyira jól működött a dolog, hogy úgy voltak vele, miért is ne lehetne akkor innentől ez maga a Helloween? Úgyhogy a rajongók talán nem is lehetnének boldogabbak, hogy ma a jól ismert Helloween mag mellett, Andi Deris énekes mellett Michael Kiske és Kai Hansen is a bandához tartozik. Szóval ennél nagyobb all-star csapat nem is válhatott volna a Helloween-ből.
Szintén értékelendő, hogy a csapat nem csak a múltjából kíván megélni (pedig van miből), hanem két igen jól sikerült Helloween korongot is leszállított már ez a formáció, a 2021-es, önmagukat így ténylegesen újradefiniáló Helloween-t és az idén megjelent Giants & Monsters-t. Még nagyobb öröm, hogy ezeken a lemezeken érződik a görcsmentesség és a konstruktív szemléletű együtt alkotás szelleme, mindez jól megkomponált, okosan felépített dalokkal. Ha már újraösszeállás, igazából valami ilyesmi eredményt várt mindenki a csapattól.
Korábban is többször láttam már a Helloween-t Deris-szel, azok is jó kis koncertek voltak, de amikor Pumpkin-ék 2018-ban a FEZEN-en mutatkoztak be nálunk, az amolyan igazi agyeldobós élmény volt nekem. Egyszerűen letaglózó erejű, tökéletesen megszólaló produkció volt, amit még a mai napig emlegetek. Ott mutatta meg nekem igazán a csapat, mi rejlik ebben a felállásban. És azóta is, amikor csak láttam őket, ezt az elképesztően magas lécet sose verték le.
A hosszú hétvégén mindenki elutazott valahova, aki csak tehette, én is úgy estem vissza vasárnap este a Beast In Black-re, akiknek már csak az utolsó pár számukat tudtam végignézni. Annyira nem bántam a dolgot – nem azért, mert ne szeretném a csapatot, hanem mert ők tényleg lépten-nyomon fellépnek Magyarországon. Molnár Máté szokás szerint itt jelentette be, hogy a készülődő új lemez turnéja természetesen érinteni fogja hazánkat jövőre, így rögtön meg is kaptam a választ, mikor láthatom legközelebb a Beast In Black csapatát.
A formációból épp a napokban lépett ki Kasperi Heikkinen gitáros, így most exkluzív módon egy gitárral, Anton Kabanen-nel a húroknál álltak színpadra. Kicsit szokatlan is volt, hogy most csak Mátéval álltak egymás mellé és bólogattak szinkronban. De hogy őszintén megmondjam, egészen jól állt nekik ez a felállás.
Egyrészt így Máté basszusa sem veszett el annyira a hangképben, hangsúlyosabb volt az ő játéka is ezen a koncerten. Másrészt több korábbi koncerten már túlzásnak tartottam a háttértámogatásokat, bejátszott sávokat minden téren (jó, billentyűse nincs a csapatnak, az ilyesmi részek még oké), nekem már kezdett túl mesterkélt lenni. Most sokkal természetesebb, légiesebb módon szólt a csapat és ez kifejezetten jól állt nekik. Oké, Kabanen fejében azért biztos nem véletlenül születtek két gitárra a dalok, a megosztott szólók és a színpadon is látványos együtt játszások, szóval ne legyenek kétségeink, valószínűleg rövidesen bejelentik az új tagot. De nekem így is kimondottan tetszettek.
Yannis Papadopoulos pedig természetesen egy ufó továbbra is, az elképesztő magasak és az azonnal emlékezetes dallamok ma is hasítottak, fantasztikus képességű frontember. Az internet alapján vadiúj számokat is játszottak, ezekről sajnos lemaradtam, de a Die By The Blade, a One Night In Tokyo, a Blind And Frozen és a No Surrender így is remekül működött. Mulasztásomat mindenképpen igyekszem pótolni a jövőre esedékes saját koncerten.
A Helloween felé, legalábbis az all-star felállás felé pedig a fent említett korábbi élmények miatt nagy várakozással voltam. Talán nem árulok el nagy titkot azzal, hogy a lécet ezúttal sem verték le – sőt, nem hogy nem verték le, hanem bár számítottam rá, hogy ezúttal is seggre ülök az élménytől, azt nem gondoltam volna, hogy ekkorát koppanok.
A nagy klasszikus March Of Time-mal indítás és annak sikolyparádéja természetesen máris megalapozta a hangulatot. Az örökös első számok átka, a hangzás bár már ekkor is kielégítő volt, de még nem volt teljesen tökéletes. Rövid időbe telt azonban, hogy helyreálljon minden a hangképben, onnantól tényleg csak a szó szerinti tökély címmel tudnám jellemezni a koncert megszólalását. Erős, tiszta, arányos, nem hogy album minőség, hanem még annál is jobb. Maximálisan méltó egy ilyen legendás zenekarhoz.
És nem csak ez volt maximálisan méltó, hanem a produkció, a LED-es kivetítések. Egészen lenyűgöző videókat és megoldásokat kaptunk, de olyan minőségben, amilyet talán én még nem is láttam. A HD falak tűélesek voltak, még a LED-es szemcsézés se látszódott rajtuk (legalábbis a sima álló részen) és olyan tökéletes minőségű, 60 FPS képfrissítésű videók futottak, hogy a zenészek szinte kiléptek közénk a videóból, a nagyszerű „utazós” (nyilván AI által is rásegített) klipeknek hála szinte tökéletesen átéltük, ahogy belépünk a kastélyba. Nagyszerű, bombasztikus volt az egész produkciós rész, nem tudok a szuperlatívuszok helyett mást használni.
És persze ott voltak a dalok is, ami ugyancsak minden igényt kielégített. Nyilván mondani sem kell, hogy ettől az all-star formációtól elsősorban a régi nagy klasszikusokat várta a közönség, a Hansen, Kiske, Weikath által alkotott Keeper lemezek és az azt megelőző nóták felidézését, az önfeledt fiatalkori érzések és a stílusformáló dalok iránti rajongás felszínre törését. És persze néhány új dalt, az újra egymásra találás mementóit, amelyek szintén elnyerték a rajongók tetszését. Esetleg néhány különlegesebb tétellel megfűszerezve az életműből.
Ez pontosan így történt. Az 1988-as Keeper II lemez ikonikus nótája, a March Of Time után máris egy különlegesség következett, a The King For A 1000 Years, a 2005-ben megjelent, szintén Keeper Of The Seven Keys címmel ellátott albumról, amihez még a The Legacy utótagot hozzátoldották. Akkoriban sokan fanyalogva fogadták ezt a lemezt, legalábbis hibának látták Keeper néven kiadni, mert azért semmilyen szinten nem volt mérhető a csapat korai alapvetéseihez. A The King For A 1000 Years viszont izgalmas választás volt, helye volt a programban, szóval igazi kuriózum jelleggel örülök, hogy elővették.
A régi, párás szemű nosztalgiás dalok elsősorban a két Keeper lemezről jöttek, új dalok közül viszont csak egyedül a Giants & Monsters albumról válogattak. Legalább egy tétel azért jöhetett volna az eggyel korábbi Helloween korongról is, szerintem az is megérdemelte volna, hogy ennyivel megidézzék ezen a fantasztikus estén.
Az olyan dalok, mint a Future World vagy a Twilight Of The Gods (kuriózum!!!) szívmelengetőek voltak, de a jó kis utazós hangulatú This Is Tokyo, az Into The Sun, a hangulatos szöveges videóval megtámogatott Universe (Gravity For Hearts) is csodásan szóltak ezen az estén. Érezhetők voltak a dalszerzésbeli megközelítések különbségei az egyes korszakok között. A Keeper lemezek fogós, emlékezetes, minden ízében azonnal fülbe ragadó, már ekkor is figyelemreméltó zenekari játékosságot takaró megoldásai mellett az új dalok kicsit mesélősebb, aprólékosabb kidolgozást, közös munkát feltételező világa látható kontrasztot jelentettek.
Mint ahogy a legkorábbi időszak, a Walls Of Jericho éra is láthatóan elkülönült zeneileg, a Kai Hansen-nel a fronton előadott nyersebb, speed-esebb daraboknak is megvolt a maga hangulata. Ezeket végig Hansen énekelte, ezalatt a két másik kicsit szusszanhatott. A Ride The Sky ugyancsak lemezminőség volt, Kai még a magasakat is kiénekelte. Elképesztő. Később még a Heavy Metal (Is The Law) is előkerült, szóval végül is mindegyik énekes megkapta a maga éráját.
Kai egyébként nagy jókedvvel nyúzta a húrokat, szemmel láthatóan élvezi a többiekkel való játékot. Nem csak a régi dalok énekében szerepelt, az újabbakban is ugyanúgy megosztozott a vokálokban a többiekkel. Nagy szimpátiát keltettek azok a mondatai is, hogy kifejezetten utálja a kiemelt állóhelyes jegyekkel való elkülönítést, szeretné, ha mindenki egyenlő, mindenki szabad lenne, ezért jöjjön mindenki bátran előre, legyen mindenki együtt. Itt azért éreztem némi tanácstalanságot a teremben, hogy most tényleg szabad lenne-e a kordonokat feltépve és a biztonságiakat fellökve előrenyomulni a színpadig az egész nézőtérnek. Azért szerintem ők is néztek volna egyet, ha ténylegesen megpróbálja a közönség... De úgy láttam, végül is senki nem volt ennyire vállalkozó szellem.
Azért voltak a Deris érából is izgalmas választások. A The Time Of The Oath album nyitónótája, a We Burn nem egy túl gyakori vendég élőben, a Better Than Raw-ról származó Hey Lord! Meg még annyira se. Még a nyulas albumot, a 2003-as Rabbit Don’t Come Easy-t is megidézték a Hell Was Made In Heaven erejéig, szóval tényleg kuriózum kuriózum hátán! Panaszra nem lehet ok!
Andi Deris az egyik kedvencének nevezte ezt a dalt és jó volt látni, hogy az egész csapat ugyanolyan lelkesedéssel játssza minden időszak szerzeményeit. Sascha Gerstner, a leginkább kirívó fazon, a leginkább kirívó gitárral szintén többször előre jött a kifutóra szólózni, sokszor egymásnak szinte vállvetve ontották a riffeket, szólókat Weikath-tal, Hansen-nel és Grosskopf-fal. Utóbbinak is nagyon jól szólt a basszusa, különösen azoknál a számoknál, ahol némi szólóbetét is szerepet kaphatott. Igazi családias hangulat uralkodott a színpadon.
Meg kell említeni Dani Löble lenyűgöző dobmunkáját is, akinek az első 1-2 szám után szintén tökéletesen szólt a cucca, karmesterként diktálta az ütemeket. Kapott egy kis dobszóló lehetőséget is, így legalább a többieknek volt némi pihenésre idejük ezen a maratoni koncerten.
Mi mással térhettek volna vissza, mint az I Want Out-tal, az egyik legikonikusabb Helloween dallal? Mondjuk ezt az össznépi csúcspontot leginkább a koncert zárására célszerű ütemezni, de mint látszik, annyi minden volt még a tarsolyban, hogy nem szégyellték így a koncert közepén elsütni.
Mert bizony volt még bőven érdekesség. Most Kiske és Deris kis magánszáma következett, ami alatt a többieknek jutott egy kis pihenő. Ez különösen a láncdohányos Michael Weikath-nak jött jól a maratoni koncerten – Deris mondta is, hogy Weiki-nek muszáj néha füstölögni, mert különben elviselhetetlen tud lenni, de miután elszívta a cigijét, mindig teljesen happy. Így hát a koncert biztonságos folytatása érdekében Weiki vígan füstölhetett, addig Kiske és Deris énekelt nekünk.
Kaptak mind a ketten egy bárszéket, sőt egy akusztikus gitárt is és míg az egyik énekelt, a másik gitáron kísérte. Aztán cseréltek. Így mind a ketten tanúbizonyságot adtak sokoldalúságukról. Először az 1994-es lemezről az In The Middle Of A Heartbeat érkezett Andi énekével, Kiske kíséretében, majd a Keeper I gyakran előadott tételét, az A Tale That Wasn´t Right részletét hallhattuk a csere után, ilyen akusztikus verzióban viszont különlegesség volt. A végére persze a banda többi tagja is beszállt a dalba.
Kai Hansen-t már méltattam, természetesen Michael Kiske-ről és Andi Deris-ről is csak a legmagasabb szinten szólhatok. Kiválóan énekeltek az egész este folyamán. Persze olykor a közönségre is rábízták az énekdallamokat. Nagyon jó látni, hogy ők mindannyian így vénségükre már egymást lapogatva, vállvetve, barátian lépnek a színpadra, valószínűleg ma már ügyesen menedzselik a háttérben, hogy az egók se sérüljenek senkinél. Így valóban egy rendkívül jó hangulatú, minden szempontból topkategóriás koncertet láthattunk tőlük.
És még mindig nem volt vége. A Hansen nevével fémjeltett Heavy Metal (Is The Law) dalt már említettem, de ekkor kapott helyet az utolsó új nóta, a rendkívül jól felépített, szórakoztató A Little Is a Little Too Much. Innentől már persze a régi klasszikusok érkeztek egymás után, ez volt az igazi méltó zárása a koncertnek. A megosztott énekkel operáló, az elhangzott számok tekintetében hosszúnak mondható Halloween-t élmény volt hallgatni, de mondanom se kell, mennyire megvadult a közönség az olyan alapvetésektől, mint az Eagle Fly Free, a Power, a mókás Dr. Stein és levezetésként, mintegy búcsúzásként a Keeper Of The Seven Keys néhány taktusa.
A Helloween, bár kétségtelenül alapvetés, stílusteremtő banda a power/heavy metal vonalon, azért ennyi év elteltével (és a karrierjükben némi kitérőkkel) ma már nem biztos, hogy mindenkinek elsőre beugranak a metal műfaj legnagyobbjait emlegetve. Ennek meg kell változnia! Ez a show, ez a produkció csak a legnagyobbakkal emlegethető egy szinten.
Tanítani való volt a zenekari munka, tanítani való volt a hangzás, tanítani való volt a vizuális körítés, a LED-es koncepciók, tanítani való az a dalszerzés is, ami a sikert megalapozó régi időszakukat, de a jelenkorukat úgyszintén jellemzi. Topligás szintű előadás volt a mai. Annak is a csúcsa.
17:25
