szerző: MorelloDarkest Hour, Bleeding Through, Shai Hulud, Denial Of Life 2025. október 9, Dürer Kert
A Darkest Hour-t viszonylag sűrűn látni nálunk. Ahogy John Henry frontember megjegyezte az egyik konferálásnál, az első európai sikereket az itteni színtérnek, itteni rajongóknak köszönhetően érték el, Magyarország a jelek szerint mindig is a szíve csücske a zenekarnak. A szintén metalcore-os Bleeding Through-ról viszont ha megerőltetem magam, akkor is régi emlékeim vannak, mikor láttam őket utoljára. Talán valamilyen 2010 környéki bécsi eseményre emlékszem, ahol felléptek ők is, azóta nem kereszteztük egymás útját. Így hát legfőbb ideje volt a Dürer Kertbe hozni a metalcore műfaj jelentős amerikai bandáit, akik két további államokbeli csapattal, a Shai Hulud-dal és a Denial Of Life-fal érkeztek.
Az első csapatnál még inkább csak gyülekezés alatt volt a létszám, a Denial Of Life ennek ellenére kifejezetten lelkesen nyomta. Különösen hölgy frontemberük igyekezett a közönséget lelkesedésre bírni és azt se felejtette el megköszönni, mennyire hálásak, hogy itt lehetnek. Zenéjük inkább a slayerista hagyományt követve thrash-es, pörgős, üvöltős műfaj, ahol alaposan rámennek a nagyokat headbang-elős témákra is. Még egy blokk erejéig is megidéztek röviden néhány Slayer klasszikust, ez kifejezetten jól esett.
A thrash/metalcore határán egyensúlyozó szerzeményeik kapcsán éppenséggel a svájci Cataract nevű banda ugrott be, akik az ezredforduló környékén adtak ki pár óriási thrash/metalcore albumot – ja, és nem mellesleg van is egy bivalyerős Denial Of Life című számuk, nem tudom van-e bármi összefüggés a banda nevével.
A fura nevű Shai Hulud még furább zenével érkezett. Metalcore-t (vagy olyasvalamit) játszottak ők is, elképesztően anti-rocksztár, kishivatalnok kinézetű gitárossal és egy fekete dobossal. Zenéjük azonban sehogy sem állt össze nekem. Kicsit olyan érzésem volt, mintha mindegyik tag felvett volna egy fejhallgatót és külön-külön bolygókon kezdtek volna bazseválni, annyira nem nyújtottak egységes képet a témáik.
Káoszcore-nak mondhatnánk, de amúgy a zene nem volt káoszos, sőt volt néhány elcsíphető ritmus, bólogatható téma, de egyszerűen képtelenség volt dalszerű formátumokat felfedezni. Legnagyobb erényük a frontemberük, akik nagyon határozott kiállással, öblös hangon bömbölt, ő már az eddigre hirtelen egész szép létszámban jelen lévő közönséget is jobban meg tudta szólítani. Voltak, akik kifejezetten élvezték a Shai Hulud zenéjét, én egyszerűen nem találtam kapcsolódási pontot velük.
Mint említettem, talán 2010-es az utolsó emlékem a Bleeding Through-ról és bár volt inaktívabb időszakuk, a csapat azért így is a metalcore patinás nevei közé számít. Ennek a műfajnak megvannak/megvoltak az igazi nagyágyúi, a Killswitch Engage, As I Lay Dying, vagy a ma fellépő Darkest Hour – hozzájuk képest a Bleeding Through valahogy sose tudott kilépni a másodvonalból. Nem azért, mert ne lettek volna jók, hanem bár folyamatosan bennük volt az ígéret, az igazi áttörést, az igazi magnum opust jelentő dalcsokrot sosem sikerült megszülniük. Dalszerzésben, a műfaj rajongóinak megragadásában erősebbnek bizonyultak a fent említett csapatok, a Bleeding Through sose tudott igazán felzárkózni hozzájuk.
Ehhez képest egészen meglepett, hogy mennyire bivalyerős kiállással és elképesztő lelkesedéssel kezdték leuralni a deszkákat (és a nézőteret) Brandan Schieppati-ék. Különösen a frontember minden ízéből sugárzó energiája volt magával ragadó. A zene és a közönség iránti abszolút fanatizmus vitte őt előre, szinte több időt töltött a nézőtéren, mint a színpadon. Részt vett a circle pit-ben, lelkesítette, ölelgette a rajongókat, odanyújtotta a mikrofont bárkinek, szavakkal szinte ki se tudta fejezni az elhivatottságát.
Lelkesítő mondataira Marta Peterson szinte kislányos révületű pillantásokat vetett rá a billentyűk mögül, őt is magával sodorta Brandan előadásmódja. Marta volt a másik motorja a csapatnak, elszántan dobálta, pörgette a haját a billentyűk mögött, üvöltésekben és dallamos énekben is segédkezett. Szerencsére a hangszerét is egész jól ki lehetett hallani a keverésben.
A basszusgitáron a torzonborz Jack Black zúzott (vagy legalábbis egy hozzá megszólalásig hasonlító figura), gitáron pedig az agyig tetovált, extrém kinézetű Brandon Richter hozta a hol zúzósabb, hol finomabb, dallamosabb gitártémákat és -szólókat. Játszottak újabb és régebbi keltezésű számokat egyaránt, megfigyelhető volt, hogy a metalcore műfaji jellegzetességeihez szigorúbban illeszkedő és dallamosabb, olykor egészen andalítónak mondható témák egyaránt feltűntek náluk.
Bár jó volt ez a változatosság és a korábbi csapatokhoz képest mindenképpen kiérleltebb dalszerzés, azért ma is érezhető volt, hogy a csapat tényleg a küszöbjén toporog az első vonalnak - voltak jó dalok, de valahogy csak nem jött egy olyan, ami generációs, műfaji himnusznak lenne tekinthető. Amire egyszerre villannak fel a szemek, egyszerre lendülnek a levegőbe az öklök, egyszerre forrósodik fel a levegő. Talán érthető, mire gondolok. Minden megvolt a Bleeding Through koncertjében, csak ez nem.
A nap hőse viszont minden kétséget kizáróan Brandan Schieppati, akit egyszerűen élmény volt figyelni. Nagyon rég tapasztaltam már ezt az igazi mély, szívből jövő elszántságot és lelkesedést. A mai rutinszerűvé, iparszerűvé „fejlődött” zenebizniszben és turné-mókuskerékben egyszerűen felüdítő volt ez a szinte gyermeki lelkesedés és fanatizmus, amit Brandan előadott. Ha valaki nem ilyen hozzáállással áll a színpadra, mint Brandan Schieppati, az inkább tegye le a hangszerét. Mert lehet másképp is. Csak nem érdemes.
A Darkest Hour pedig a szokásos magas színvonalú zúzást mutatta be nekünk, az egyik legkedveltebb európai rajongótábor előtt. John Henry-éknek tavaly jött ki utoljára lemeze, Perpetual | Terminal címmel, ami engem különösebben nem ragadott meg. Csak két számot játszottak innen, a koncert vége fele az Amor Fati-t és a lemezt záró, több mint 6 perces Goddess Of War, Give Me Something To Die For-t, ezeken túl inkább a 2000-es évek derekának a szerzeményei voltak ma nagyobb számban.
A 2005-ös Undoing Ruin-ról a With A Thousand Words To Say But One-nal kezdtek, rögtön utána következett az eggyel korábbi lemezről a közönségkedvenc The Sadist Nation, ezzel a hangulat már meg volt alapozva. Az alaptagok, a kicsit kikerekedett John Henry frontember, a továbbra is szúnyog testalkatú Mike Schleibaum gitáros, a váll alá logó hosszú hajától igen, de a hajléktalan kinézetétől nem megszabadult Aaron Deal basszer rengeteget pörögtek-forogtak a deszkákon, a 2013 óta tag Travis Orbin, vagyis a csapat félmeztelen Jason Momoa hasonmása ugyancsak nagy elszántsággal püfölte a bőröket. Inkább gyorsabb tempók mentek ma, így volt dolga bőven Travis-nek.
A közönség nagy lelkesedéssel fogadta az újabb és újabb Darkest Hour csapásokat. Henry-nek se kellett sokat fanatizálni a nézőteret, ment a tombolás rendesen. A Darkest Hour sem vegytiszta metalcore, sokat merítenek a melodikus death metal eszköztárából és a gitárosoknak hála, sok dallamos gitártéma, szóló is van. A keverés szerencsére náluk is ideálisnak bizonyult, így semmi akadálya nem volt a felhőtlen élvezetnek.
A metalcore műfaj nagyjai híresek arról, hogy rendkívül intenzív koncerteket adnak. Ütős, bólogatós, pogózós számok, de gitárgazdag megoldások, olykor dallamos témák is helyet kapnak náluk. A Darkest Hour és a Bleeding Through ma kimutatta erejét. Amennyire ismerem őket, John Henry-ék következő magyarországi eljövetelére nem kell sokat várni, a Bleeding Through-t viszont jó lenne sűrűbben látni errefelé, mert amit ma előadott, Brandan Schieppati azon frontemberek egyike, akik képesek arra, hogy egy életre beszippantsák és a műfaj rajongójává tegyék a nézőket, a fiatalokat. És erre nagy szükség van.
07:18
