beszámoló [koncert]  2025. szeptember 29. hétfő   08:26

nincsen hozzászólás

  Az angliai Arctangent fesztivál neve még a rock/metal rajongók közül is keveseknek lehet ismerős, pedig már egy több mint tíz éves rendezvényről beszélünk, mely megkerülhetetlen lett az adott szubkultúrában. Egy kisebb, vidéki, mainstream zenekarokat nélkülöző négy napos rendezvényről van szó, amelyről korábban volt egy bemutató cikkünk, melyet itt találsz.
  Idén májusban kezdtem szervezni egy utat Angliába, és Bristolba is el kellett mennem. A környéken kerestem elfoglaltságot, és mikor megláttam a fesztivál plakátot, egyből adta magát, hogy ezt meg kellene nézni! Néha eljutok nagyobb zenekarok koncertjére is, de inkább a kis klubokat preferálom a másod-, harmadvonalbeli kísérletező csapatokkal. A fesztivál meghívottjai pont beleillenek ebbe a képbe!
  
  Bristol egy nagyobb város, közvetlen repülőjárat is van Budapestről, melyet két ismerősöm is igénybe vett a kijutáshoz. A városból, illetve a reptérről a fesztivál szervez buszjáratokat a helyszínre. A parkolási lehetőség megoldott, így akár autóval is megközelíthető a fesztivál, ami 15 mérföldre van Bristoltól és a reptértől is.
  Én egy egzotikusabb módot választottam, bicajjal mentem Bristolból a Fernhill Farmra. A környéken egész jól kiépített a kerékpáros infrastruktúra, van több jelölt útvonal, melyek igazi angol vidéken haladnak keresztül, betérve eldugott falvakba. Csak a túra vége húzós kicsit, mert a fesztivál egy magaslaton fekszik.
  
  Mivel a helyszín ténylegesen egy farm, ahol egy-két gazdasági épületen kívül semmi nincs, a sátrazás az elsődleges szálláslehetőség. A szervezők persze gondoltak a kényelmesebb látogatókra is, így lehetőség van előre felállított, matracágyakat tartalmazó sátrakat bérelni. Ezekből nem is kevés van a helyszínen, sőt legalább 4-5 féle méretből tudunk választani. A wc kínálat a szokásos fesztiválos, van melegvizes zuhanyzási lehetőség. A helyszínt bokor és fa sorok osztják fel több részre, elválasztva egymástól a parkolókat, a kempingeket és a területet ahol a koncertek zajlanak.
  Viszont ezek a területek csak fűvel borítottak, fa nincs rajtuk, így jó időben árnyékot csak a nagy színpadi sátrak adnak. Én próbáltam a kemping szélén levő bokorsor mellé sátrazni, ami részben hasznosnak is bizonyult, de a reggeli napsütést nem sikerült elkerülnöm.
  
  Arra nagyon odafigyeltek a szervezők, hogy ételből és italból legyen választék. A körülbelül húsz büféből két egyformát nem nagyon találni, talán van 2-3 hamburgeres, a többi teljesen vegyes. A meleg étel olyan árban van, mintha egy városi büfében ennénk. Az bárok elég fapadosak, viszont gyors a kiszolgálás. Sörből és ciderből is ki lehet próbálni 8-10 félét. Hogy “végre” valami rossz hírem is legyen, az italok drágák, 6-8 font egy korsó.
  Mivel a fesztivál területére étel és ital is bevihető, ezért aki él ezzel a lehetőséggel sokat spórolhat. Sajnos a legközelebbi falu, ahol bolt is van, legalább másfél-két órás séta, vagy kocsiba kell ülni hozzá. A fesztivál területén is van egy kisbolt, de csak a nagyon alap élelmiszerek kaphatóak és nem vásároltam itt, nem tudok árakkal szolgálni.
  Ami még pozitívum, hogy van egy kemping bolt is, ahol bármit tudunk pótolni, ha elromlana, vagy otthon hagytuk. Telefontöltési lehetőség is van, persze pénzért. A mobil térerővel, illetve a mobilnettel felemás tapasztalatok vannak, nekem nem volt vele probléma, de egyik ismerős volt, hogy egy napig nem volt elérhető.
  
  Azzal a stratégiával vágtam neki a kalandnak, hogy van napi két-három kötelező banda, aztán majd megpróbálok minél többet megnézni, de ezen kívül ki szerettem volna mozdulni a környéket felfedezni. Ez utóbbira erősített rá az is, hogy a fesztivál tényleg csak a zenéről szól, és a közelben sincs látnivaló. Ezért, a már említett magas italárak miatt, és a testmozgás reményében érkeztem kerékpárral, amit majd’ minden nap használtam.
  
  A szerdai egy felvezető napnak számít, csak délután egykor indulnak a koncertek és csak két sátor üzemel napközben melyekben felváltva tolják a zenekarok. Ekkor még volt esély arra, hogy mindent megnézzem az ember, ha akart, de hát így is nonstop programról lenne szó, mivel az elvileg 5 perc szünet csak arra elég, hogy átérjünk az egyik helyszínről a másikra. Ráadásul nem is értem oda kezdésre, és a sátrat is fel kellett állítanom. Mikor végre bejutottam, mentem egy kört, ami tíz percembe se tellett. Két-két koncert sátrat egy vizesblokk választ el egymástól, a sátrak mellett van egy-egy bár, a terület túloldalán pedig az étkezdék és üzletek találhatóak. Szóval kis, kompakt az egész hely.
  Az első zenekar amire benéztem a nottinghami Underdark volt. Csak 1-2 számot hallgattam meg tőlük korábban, szimpatikusan volt a leginkább black metal zenéjük. A felállásnak nem néztem utána, így elég feltűnő volt a színpad mikor megjelentek a zenészek. Majdnem mindenki feketében, de a totál fehér, fátyolos menyasszonyi ruhába öltözött énekes “kilógott” a zenekarból. Kellett pár percet várni, mire megszólalt. Mindaddig azt hittem, hogy nő van a ruha alatt, de hát, így jártam… Persze két szám után jött az újabb fordulat, mikor levette a fátylat és mégiscsak egy nő volt alatta! Tudom, van már pár női énekes, aki durvábban “énekel”, mint egy férfi, de azért ez mégiscsak meglepi mindig a hallgatót.
  
  Végre egy olyan zenekar következett, ami rajta volt a kötelező listán. A francia Year of no Light zenéje nagyon jó ötvözi a post-rock, sludge, drone és pszichedelikus elemeket. Nem is okoztak csalódást, hacsak abban nem, hogy keveset játszottak. Egy kis pihenő után betévedtem a Teeth of the Sea koncertjére. Zenéjük elektronikus központú krautrock és pszichedelikus elemek keveréke. Kellemes meglepetés volt, és nagyon jó felvezető a SLIFT-hez. A francia csapatról pár hónapja láttam egy stúdiófelvételt, és már ott is megmutatkozott, hogy iszonyú energiával rendelkezik a zenéjük. A nap koncertjét adták! Ismételhetném a krautrock és pszichedelikus szavakat, de ez nagyon más volt, mint a Teeth koncert. Itt a gitár és a dob a főszereplő, és iszonyat dinamikát hoztak a srácok.
  Ezek után nem sok lelkesedés maradt bennem a nap főzenekara, a Wardruna iránt, de persze belenéztem a műsorba. Jöttek az északi folk elemek sorra, profi volt az előadás, de a SLIFT őrjöngése után nagyon altatóan hatottak ezek a témák. Így pár szám után el is vonultam a sátramba.
  
  Csütörtökön volt az első igazi fesztiválnap, teljes programmal, minden sátor üzemben már. Nem is volt sok idő délelőtt, a csütörtök, péntek, szombati napokon 11-kor elkezdi az első zenekar, illetve zenekarok. A fesztiválon már bevált módszer, hogy párosával, két sátorban megy párhuzamosan két koncert, hosszban megegyezően, majd befejezés után a másik kettőben jön a váltás.
  A napot rögtön egy régi kedvencem, a francia Lost in Kiev nyitotta a nagyszínpadon. Féltem ettől a délelőtt 11-es indulástól! Ami pozitívum, hogy itt minden színpad fedett, és ezek a cirkuszi sátrak ráadásul nem engedik át a fényt, az oldaluk is csak részben nyitott. Így kellemes meglepetés volt, hogy bent egész kellemes félhomály van ragyogó napsütésben is, ha a színpadhoz kellően közel megyünk, olyan mintha egy zárt, fedett térben lennénk. Még a fénytechnika is egész jól használható ebben a közegben.
  A Lost in Kiev időben el is kezdte a produkciót, nagyon profin le is nyomták a koncertet, aztán vége is lett. Azért is írtam ezt ilyen tömören, mert tényleg az volt. A korán kezdő csapatok csak fél órát játszanak! Játszott a csapat négy számot, és annyi. Ez így elég sovány volt. Szépen hangzik ez a 32 zenekar naponta, biztos talál mindenki kedvére valót, de ha az ember kedvenceiről van szó, akkor zenéjüket minél tovább szeretné élvezni. Napközben már azért felcsúszik a játékidő háromnegyed órára, az már úgy-ahogy elfogadható. Az esti headliner-ek játszanak itt másfél órát. A franciákkal párhuzamosan a Codespeaker zenekar játszott, akiket szintúgy megnéztem volna, de ez most nem jött össze.
  
  Ezek után volt egy 3 órás blokk, amikor nem igazán érdekelt semmi, így gyorsan megjátszottam az előre eltervezett bevásárló utat. Felpattantam a bicajra, és elmentem a legközelebbi faluba, ahol van kisbolt. Az út nem volt zökkenőmentes, de a célnak megfelelt, a fesztiválon tapasztalható italárak negyedéért sikerült sört és cider beszerezni, plusz a hideg élelmiszert is megoldottam így. Visszaérve még elkaptam az ausztrál We Lost the Sea bandát. Elvagyok a nyugis, post-rock zenéjükkel, de most nem volt igazán átütő itt a fesztiválon.
  Amit viszont vártam, hogy hogyan fog élőben megszólalni a Lowen. A csapat keveri a közel-keleti, perzsa elemeket a progresszív, heavy, doom metal zenével. Elég tömény a zenéjük, náluk a háromnegyed órás program az már pont elég volt számomra. Az énekesnő a szokásos, keleti ruhába beöltözve hozta a nagyon kimért, teátrális, szinte hipnotikus előadását, tőrrel a kezében, a többiek viszont zúztak rendes a színpadon. Tetszett!
  
  Egy kis pihenés után a Pelican volt a következő, sőt, ők rajta voltak a kötelező listán. A chicagói csapat is már veteránnak számít, a post-metal címkén belül leginkább a stoner, doom témák vannak náluk a központban. Tolták is rendesen, látszott, hogy ők is élvezik a bulit, főleg Trevor de Brauw gitáros volt elemében.
  Az amerikai banda után belenéztem több koncertbe is pár szám erejéig, hátha találok valami érdekesen, de a Street Grease, Tangled Hair, Leprous, Tayne négyes nem nagyon marasztalt. Aztán betévedtem a Sungazer előadására, és ott is ragadtam. Teljesen más volt mint az eddigiek! A new yorki csapat, illetve duo, kiegészülve pár vendégzenésszel, nagyon jól ötvözi az elektromos jazz és progresszív elemeket. Kicsit hihetetlen volt, de ezen a bulin láttam az egyik legnagyobb mosh pit-et a fesztiválon.
  
  A nap lezárása a kanadai Godspeed You! Black Emperor zenekarra hárult. Készültem erre az előadásra is, de sajnos kísértett az előző napi tapasztalat. Pedig szeretem az általuk játszott, lassan építkezős, hosszúra nyújtott, a néhol káoszba fulladó szerzeményeket, de most nem tudtam átállni azonnal erre sem a közvetlen előtte hallottak után.
  Át is ugrottam gyorsan a szomszédba, és belenéztem a Battlesnake előadásába. Hát, nem lesznek a kedvenceim, de megérte! A korai heavy metal korszakot, azon belül is egyértelműen a Judas Priest-et juttatják az ember eszébe, de poénra véve a színpadi előadást. Egységes öltözet, vigyorgás, jókedv.
  
  Péntekre volt egy olyan tervem, hogy ha már a közelben van Anglia egyetlen termálfürdője, ami egy régi római fürdő alapjaira épült, meg szeretném nézni. Volt körülbelül 8 órám bicajjal megtenni a 45 mérföldet, és kipróbálni a fürdőt. Már odafelé szidtam magam, nagyon hosszúnak tűnt az út. Mikor odaértem látszott, hogy nem lesz egy nyugis pihenés, és úgy is alakult, hogy bő egy óra múlva már indultam is vissza. A fürdő a magyar viszonyokhoz szokott embernek nem egy nagy szám, annak ellenére, hogy ez a leghíresebb a szigetországban.
  A délután 4-kor játszó japán envy-t szintén a fesztivál előtt ismertem meg. A Footsteps in a Distance számuk fenomenális, főleg élőben. Ők a screamo, post-hardcore kezdetek után váltottak a post-rock irányába, de ötvözve azt a korábbi zenéjükkel. Ahogy a zenészek váltanak a post-rock és hardcore témák között, az énekes úgy vált a szavalás és hardcore énekstílus között. Nagyon jól szólt a zenekar, iszonyat jó volt a hangzás, a három gitáros felállás nekem nagyon bejön!
  Utánuk próbáltam keresni olyat produkciót ami megfog, de nem jártam sikerrel, inkább ledőltem pihenni az este előtt. Újabb kötelező hallgatnivaló volt számomra a leicesteri Maybeshewill. Ha példát kellene mondanom a klasszikus post-rock előadóra, akkor ők lennének az egyik. Hozzák az arany középutat, lassan kibontakozó témákkal, zúzós tetőpontokkal, de még maradva a rock stílus keretein belül. Magyarországon is voltak már párszor, mindig jó volt a fellépésük, látszik, hogy élvezik a zenélést. Itt is hallgattam volna még őket legalább dupla ennyi ideig!
  
  Ezen a fesztiválon nem volt szerencsém a headliner csapatokkal. Vagy nem ismertem őket, vagy előtte egy másik banda elvitte a bestof címkét aznapra. Így történt ez az ausztrál Karnivool esetén is. A 2000-es években élte a csapat a fénykorát. Az általuk játszott alternatív, progresszív rock zene nagyon ritkán tudnak elkapni, így volt ez most is. Pár szám után átmentem a szomszédba és megint jobban esett amit ott hallottam.
  Az amerikai Gost duó teljes más zenét hozott. A darksynth csapat akár lehetne egyszemélyes is, mert a lényeg itt mindenképp a szintetizátor, de a basszusgitár nagyon jó kiegészítette az indusztriális, néhol black metalos témákat hozó alapot. Ment ezerrel a headbangelés a hallgatóság körében!
  
  A szombat nap elég eklektikus sikerült. Zene helyett egy beszélgetéssel kezdtek a szervezők. Pontosabban két fesztiválszervező, az Arctangent és a Damnation fesztiválok szervezői. Már jó ideje visznek egy podcast-et így ketten, ahol a fesztiválokkal kapcsolatos témákról beszélgetnek. A 2 Promoters 1 Pod aktuális adását az egyik színpadon vették fel délelőtt 10-kor. Majd kezdődött az utolsó napi zenélés.
  Rögtön a nap elején felesben megnéztem négy zenekart egy óra alatt. Ezekből a Indifferent Engine zenekart az énekes miatt érdemes kiemelni, mert ennyire zsigeri, drámai előadást én még nem láttam. A másik a Wren. A londoni post-metal csapat az atmoszférikus sludge témákat helyezi előnybe, szokták őket a Neurosis, Cult of Luna pároshoz hasonlítani. Nem is okoztak csalódás, őket sikerült végignéznem, nagyon jó kis hangulatot varázsoltak a sátorba.
  
  Ezek után végre az A Swarm of the Sun svéd banda következett, akiket már előre kinéztem, és ott is tudtam ragadni az előadásukon. Lassú építkezés, hangulatos témák, masszív hangzás, katartikus tetőpontok. Remek volt!
  Bele-bele néztem a következő programokba, de inkább a berlini Bipolar Architecture-re készültem. A srácok korábban death metalt játszottak, majd 2020-ban alapították ezt a formációt, melyben maradt a korábbi zenéből is, megspékelve progresszív, djent és post-rock elemekkel. Szerintem igen jól sikerült ez a váltás, nagyon változatosak a számot, bejött a koncert is.
  
  A késő esti programból négy előadót emelnék ki. A Rolo Tomassi nevet már hallottam párszor, de zenéjükkel nem találkoztam még. Ha egy szót kellene mondani, akkor mathcore, de ők is igen sok stílusból merítenek még. Eva Korman dallamos és hörgő stílusának váltakozása pedig még érdekesebbé teszi a zenekart. Az amerikai Kayo Dot-ot vártam, annak ellenére, hogy nagyon ritkán hallgatom. Kell hozzá a hangulat. A 10 évvel ezelőtti budapesti koncertjük remek volt, de ez most nem sajnos. Anno a sötét kis klubban sokkal inkább magáénak érezhette a zenét a hallgató, itt most az elveszett a tömegben.
  A God is an Astronaut előtt már ott álltam a sátorban, és hát nem volt szükség füstgépre, olyan nagy volt a por. Eddig jól bírta a fű, de a negyedik nap este már elfogyott az is. Nagy rajongója voltam a csapatnak, viszont mostanság valahogy elveszett belőlük is a lendület, komolyabb, kevésbé “slágeres” számok készülnek. Ez a koncert három korszakból merített (All is Violent…, Epitaph, Embers), de nem volt az igaz, örültem, hogy láttam őket, de mégis, “régen jobb volt”.
  
  Maradt a nap utolsó nagyszínpados fellépője, a Tesseract. Úgy látom, hogy a zenekar szorosabb viszonyt ápol a fesztivállal, mert rendszeres fellépők, és közös promóciós termék is készül bőven. A brit progresszív metal, djent csapat nagyon profi koncertet adott, a látványos sci-fi színpadkép és a tökéletes hangzás ellenére mégis érződött már a fesztivál vége, mert a közönség is megfogyatkozott már. Voltak jó dalok, de úgy éreztem, nem fogtak meg ők sem.
  
  Összességében egy nagyon profi, zeneimádóknak rendezett fesztiválon vettem részt! A közönségen is látszik, hogy ide az jön, aki otthon van ezekben a zenékben. Az ide év szerencsés volt az időjárás szempontjából is, angol viszonylatban már kánikulai harminc fok volt egy-két nap. Eső most csak minimális esett, így a kevés pad és asztal mellett a füves terület tökéletes volt enni, inni, beszélgetni, vagy csak pihenni a napon.
  A négy cirkuszi sátor nagyon jól működik, nappal is tud klubhangulatot teremteni, a technika szinte minden koncert alatt nagyon jó hangzást biztosított. Ha a magyar fesztiválok közé kellene besorolnom, akkor a Fekete Zaj és a Rockmaraton közé helyezném az Arctangent-et. Az árakat nézve a belépők nem vészesek, viszont kint a bérleteken nincs nagyobb kedvezmény. Ami részemről kimaradt, az a Silent Disco esténként, mert inkább már a sátrat választottam a napközbeni extra programok miatt.
  
  Az Arctangent egy iszonyat szerethető fesztivál, annak aki bírja a kísérletező csapatokat, mert azokból van itt bőven. Személyes véleményem, hogy a “kevesebb néha több” elvet meg lehetne fontolni a zenekarok összeállításánál, és legalább egy órás sávot adni nekik. A legjobb öt élmény a négy napból: SLIFT, Sungazer, envy, Maybeshewill, Bipolar Architecture. És persze az angol vidék!

azonosító (nem kötelező):	ellenőrző kód:	gépeld be ide:

új hozzászólás írása: