A székesfehérvári FEZEN az a fesztivál, ami elég széles nézőközönséget szólít meg, mindenféle zenei műfajokból hozott előadókkal. A rock/metal világból is rendszeresen Fehérvárra csábítanak néhány komoly nevet, nekem pedig az a hozzáállásom, ha adott napon legalább 2 nagy kedvencet össze tudnak szervezni, akkor arra a napra mindenképpen tervezek kilátogatni. Idén elhozták az Epica-t, Apocalpytica-t, Alestorm-ot a külföldiek közül, őket azért elég sűrűn el lehet csípni Magyarországon egyébként is.
No de Kerry King post-Slayer bandája (vagy mondhatni, Slayer utódzenekar Kerry King néven), akik első lemezükkel most frissen mutatták meg, hogyan képzelik a Slayer utáni jövőt, illetve a kult zenekarnak bátran nevezhető progresszív metalos Mastodon, akik igen régen jártak utoljára errefelé, épp elég vonzerőt jelentettek.
Fellépett még előttük az Omega Diatribe és a Lazarvs itthonról azon a színpadon, a másik színpadokat pedig elsősorban a hazai rap műfaj nagyjai foglalták el. A Lazarvs már játszott, mire megérkeztem, Áron Andrásék bivaly hangzással és nagy átéléssel tolmácsolták a varacskos, doom-osan vonszolós, máskor pedig zakatolva riffelős betonozásaikat. Egészen sokat játszhattak, 1,5 óra állt rendelkezésükre, ami szerintem egy ilyen banda esetében kifejezetten soknak mondható. Ki is használták az idejüket, nem volt sok duma, hanem zúzták az újabb és újabb dalokat.
A FEZEN sajátosságából fakadóan a könnyen azonosítható fekete, zenekaros pólós metalrajongók mellett sokan mások is le tudnak ragadni egyik-másik színpadnál, az elismerő bólogatásokból pedig úgy láttam, hogy olyan arcoknak is bejött a Lazarvs munkássága, akikből biztosan nem néztem volna ki, hogy ilyesmi zenékre fogékonyak lennének.
Az, hogy a Slayer inaktivizálta magát, kitapintható csapást és hiányérzetet hozott a metal világba. Tom Araya és Kerry King intézménye az egész metal műfaj egyik formáló ereje volt, koncertteljesítményük legendás volt. Sosem volt titok, hogy elsősorban a frontember Araya megfáradása jelentette a turnézás végét, Kerry részéről viszont nyilvánvaló volt, hogy lesz valamilyen formában folytatás.
Az eléggé béna módon Kerry King néven elnevezett bandája lett végül az eredmény (bár ezt interjúkban elmondta, hogy nem ez volt a szándék, inkább kényszerből maradt így a banda neve). De a név igazából teljesen lényegtelen, ha mondjuk „KK’s Slayer” néven folytatta volna Kerry, akkor is pontosan tudtuk volna, milyen zene várható tőle.
Pikáns módon mire Kerry nagylemeze, a From Hell I Rise megjelent, kiderült, hogy a Slayer is valamilyen energiatakarékos módon, de mégis mozgolódni kezdett. De ez most mindegy is, ebben a bandában most tényleg minden a gitáros és az ő víziói szerint alakul, maga köré pedig nem akármilyen arcokat gyűjtött össze. A hűséges Paul Bostaph persze követte őt, úgyhogy a dobos poszt adott volt, gitárosként az idők folyamán szintén elég jelentős nevet és pedigrét szerzett Phil Demmel csatlakozott, a basszusgitárt a rasztahajú Kyle Sanders kezeli, aki a Hellyeah-ből lehet ismert (és érdekes módon az épp most, a Mastodonnal fellépő Troy Sanders tesója), énekesnek pedig Mark Osegueda-t nyerték meg a Death Angel-ből.
Pláne utóbbi esetében volt kérdéses, vajon ha Kerry zenekara felpörög (márpedig egyértelmű volt, hogy fel fog pörögni), össze tudja-e egyeztetni a Death Angel-es teendőivel. Már rögtön az elején, egy Death Angel-es turnélemondás szemmel láthatóan feszültségeket szült a bandán belül, de egyelőre úgy látszik, működik a történet. Vagyis hogy teljesen őszinték legyünk: Kerry-nél Mark lett a Tom Araya-pótlék. Annál is inkább, mert az új számokban egészen nyilvánvalóan ott van a Tom Araya utánérzés Mark kiabálós énekstílusában.
Még ha a jelek szerint mégsem kell teljes mértékben lemondanunk a Slayer-ről, azért eléggé adta volna magát (és szerintem a közönség elvárásával is ez találkozott volna a leginkább), hogy a Slayer munkásságának legjavát hozza el Kerry a kiéhezett rajongóknak, megtoldva természetesen pár saját számmal. Ennek viszont pont az ellenkezője történt: gyakorlatilag tokkal-vonóval a teljes debütalbumot, a From Hell I Rise-ot elnyomta a banda, itt-ott betoldva pár Slayer alapvetést és pár egyéb ínyencséget. Erről kicsit később.
Tehát ha nem is sorrendben, de a gonoszan riffelő Diablo intro után végigzúzták a Where I Reign, Residue, Idle Hands, Trophies Of The Tyrant, Crucifixation, Tension, Everything I Hate About You, Toxic, Two Fists, Rage, Shrapnel, From Hell I Rise dalokat. A rajongók nem bánták a dolgot, ezekre a zúzdákra is ugyanúgy beindult az őrjöngés és a moshpit, mint Kerry anyabandájának alapvetéseire.
Na jó, azért nem ugyanúgy. Ahogy beékelődött Kerry dalai közé a Repentless, a Disciple, a Chemical Warfare, az At Dawn They Sleep (hoppá, ez még a Slayer-től is ritkaság volt élőben!), az ikonikus Raining Blood és az azzal szintén ikonikus módon kapcsolódó Black Magic, ott kitapinthatóan más hőfokra kapcsolt a közönség is. Akármilyen jó és autentikus Kerry lemeze (mert jó és autentikus), a Slayer dalok bizony ennek a thrash metal műfajnak a csúcsát jelentik. Azoktól az ikonikus momentumoktól, amiket a Disciple-ben, Chemical Warfare-ben, Raining Blood-ban, Black Magic-ben hallhattunk, megőrült a nép.
Azért volt néhány egészen különleges momentum is Kerry-ék műsorában. Paul Di’Anno, az Iron Maiden legendás énekesének emlékének hódolva eljátszották a Purgatory-t a második Maiden lemezről. Kerry-ről tudjuk, hogy a kezdetekben ezek a zenekarok nagy hatással voltak rá, de az ő stílusa, veszett riffelése, tremoló rángató, ötletszerűnek ható gitárszólói már annyira belénk ivódtak, hogy egészen szokatlan, mi több fura volt látni tőle olyan könnyedebb ritmusú dalokat és olyan kimunkáltabb, dallamosabb gitárszólókat, mint egy Maiden szerzemény. Ozzy-nak is adózni kellett természetesen, az ő munkásságából a Wicked World-öt szedték elő, amire ugyanez igaz.
Mark persze remekül megbirkózott ezekkel az énekdallamokkal is, miatta nem aggódtunk. Meg a többiek miatt sem, a szólómunkában ugyancsak brillírozó Phil Demmel, a ritmusokat uraló Paul Bostaph (őt is érdekesség volt hallani a thrash-es zakatolások mellett olyan ízesebb dobmegoldásokkal, mint az Iron Maiden és a Black Sabbath) és a nagy átéléssel basszusozó és szaladgáló Kyle Sanders szintén odatették magukat.
Egyetlen komoly problémám volt Kerry-ék koncertjével: a hangzás. Sajnos az elejétől a legvégéig elmosódott, dübörgős, néha szinte kihámozhatatlan megszólalással zúzott a csapat, Bostaph lábdobjainak dübörgése és a mélyek leuraltak mindent. Mark hangját mindvégig alig lehetett hallani. Menet közben mindez kicsit finomodott, de érdemi javulás nem sok volt. Próbáltam többfelé helyezkedni a nézőtéren, de nem éreztem ebben se változást. Pedig sok olyan motívum volt Kerry King saját számaiban és persze a Slayer nótákban is, ami akkor váltotta volna ki az igazi hatást, ha húsba marnak azok a riffek, vijjogó szólók és az agresszív ének. Sajnos emiatt maradt bennem hiányérzet a koncert után. De azért persze így sem bántam meg, hogy jelen voltam a Kerry King Band első magyarországi fellépésén.
A Mastodon egy időben óriási felhajtást keltett az (általam végtelenül unszimpatikusnak tartott) elitista metalos körökben, akik egyfajta félisteni státuszba emelték az atlantai csapatot. Tény és való, hogy a Mastodon egy különleges, sajátos, közel sem könnyen kiismerhető (pont ezért izgalmas) zenei világot tudott megteremteni, a tagok pedig mindannyian kifejezetten karakteres figurák és zeneileg is kiváló művészek, de mégsem váltak annyira megkerülhetetlen hivatkozási ponttá, mint amit talán sokan vártak.
Nagylemezeik, leginkább a 2004-es Leviathan-től kezdve különleges, semmihez se hasonlítható, nagyszerűen kimunkált alkotások, de egyáltalán nem szólnak mindenkihez. Még nem is akarom leegyszerűsíteni annyira a helyzetet, hogy egy lehányt Akela pólós, kannásbort lóbáló metalos sem biztos, hogy tudna mit kezdeni mondjuk egy Megalodon-nal, de még a vájtfülűbbek se biztos, hogy követni tudják őket azokban a zenei kalandozásokban, amiket az egyes dalokban és lemezekben bejárnak.
A Mastodon tehát elvileg nem tűnne olyan zenének, amely koncerten a fesztiválon bolyongva csak úgy leragadna az ember, hogy huhhh, na hát ez tetszik, mint mondjuk egy populárisabb megközelítésű metal zenekarnál. De mégis el tudom képzelni, hogy sokaknál így történt még itt a FEZEN-en is, mert a hangfalakból áramló fura, de mégis valamennyire beszippantó zene sokakat megfoghat.
A Mastodonban vannak zúzósabb, majdhogynem thrash-esebb témák, progresszív, gitárszólókkal dúsított kalandozós megoldások, éteri, túlvilági dallamok, lassú, gonoszan betonozó, nagyot bólogatós riffek, technikás dobtechnikai megoldások. Különösen az elvont, művészi vizuálokkal élőben is nagyon átélhetők voltak ezek a dalok. Vannak tüskésebb, nehezebben beleásható szerzeményeik és olyanok is, amik még egy átlag telepi metálost is meg tudnak fogni. Szóval ilyen összetett zene a Mastodon. Technikás, progresszív, művészi, de nem olyan elvont és túlművészkedős, ami már túlzásnak hat.
Gyakorlatilag mindegyik albumukról előkerült valami ezen a maratoni koncerten, a Tread Lightly, Ghost Of Karelia, The Crux, The Motherload, Pushing The Tides, Crystal Skull, Black Tongue, I Am Ahab. Megalodon. Ember City, More Than I Could Chew, All The Heavy Lifting, Spectrelight, Mother Puncher. Steambreather, Blood And Thunder dalok hallatán szerintem egyetlen rajongónak sem maradhatott hiányérzete. Manapság ugye nem mehet le koncert Ozzy-ra való megemlékezés nélkül, ők a Supernaut-ot választották a programjuk végére.
Szerencsére a Mastodon már kiválóan szólt, esetükben már mindent jól lehetett hallani. Ahogy említettem, a tagjaik külön-külön is azonnal felismerhető karakterek, akik nagy elhivatottsággal zenéltek nekünk. Különösen Troy Sanders, aki mindvégig elképesztően vidáman és pozitív attitűddel, folyamatos mosolygások közepette hálálkodott a fogadtatásért. Sosem felejti el megemlíteni a legendás 2003-as gödöllői Trafó klubos koncertjüket, amellyel megkezdték az európai hódításukat. 2017-ben járt utoljára nálunk a zenekar, Troy fogadkozott, hogy muszáj sűrűbben jönniük.
Basszusgitárosként ő szolgáltatta az ének jelentős részét, de rendszeresen besegített a dobok mögül Brann Dailor is, akinek a munkáját ugyancsak érdemes volt külön figyelni. Okos, technikás, olykor nem magától értetődő, máskor gyorsvonatként húzó dobtémák és az ő jellegzetes karaktere a dobok mögött mindenképpen a Mastodon sajátja. Bill Kelliher fizimiskára egy idősebb James Hetfield, gitármunkája, riffjei, színpadi mozgása, éneke szintén a Mastodon egyik alapvető pontja. A másik alapvető pont, Brent Hinds gitáros nemrég elég furcsa körülmények között távozott a zenekartól, a helyére bevett Nick Johnston azért közel sem akkora karakter, mint a többiek, de a gitármunkája, szólói kifogástalanok voltak. 2021-től játszik velük João Nogueira billentyűkön, a kalapos fazon szintén érdekes színezést adott a zenéjüknek így élőben.
Nem egy könnyed, könnyen beragadó hallgatnivaló a Mastodon zenéje, de akik ma őmiattuk érkeztek, pontosan tudták, mire számíthatnak. Egy különleges zenei utazás, sokszínű, sokféle érzést kiváltó, lenyűgöző zenei képzettségről tanúbizonyságot tévő dalokkal és egy borzasztóan szimpatikus, barátságos bandával. Nem valami sűrűk nálunk a Mastodon fellépések, de bízok benne, hogy hihetünk Troy szavainak és ezúttal nem kell túl sokat várni a visszatérésükre.
A keményebb zene rajongóinak Kerry King és a Mastodon fellépése épp elég fegyvertény volt a fesztiválon, egy ilyen nap már önmagában megérte. Nem tudom azonban nem szóvá tenni, ahogy az említett koncertek szünetében bele-belenézegettem más fellépők koncertjébe is – szándékoltan nyitottan, érdeklődő, az itthon népszerűvé váló nagy nevek iránti rajongást kifejezetten megérteni vágyó módon – a számomra megdöbbentő tapasztalatot, hogy a mai magyar rap műfaj ennyire minősíthetetlen, mélységesen proli szinten tanyázik.
Itt Krúbit és a Belgát értem ez alatt, amelyeket személyesen láttam. Krúbi egy abszolút mai, aktuális trend, a Belga ugyan már régebbi, mondhatni stílusteremtő formáció, de aktuálisak a mai napig. Azon nyilvánvalóan túlléptem, hogy rock/metal alapú műfajok élőzenei, hangszeres tehetséget feltételező háttere itt nincs jelen (bár ott is szégyenteljes módon egyre magasabb szinteken teret nyernek a felvételről bejátszott megoldások). Még a hallott számok monoton, számomra laposnak ható beat-jeivel is el lehet lenni, ha el lehetett lötyögni, rugózni, ugrálni rájuk. De mondjuk ilyen téren is hallottam már izgalmasabb, fantáziadúsabb megoldásokat a mindenkori rap műfajban.
De hogy a szövegvilág milyen proli, gennyes okádás, az egészen siralmas. Oké, nyilván rap műfajról beszélünk, nem eltartott kisujjú angolkisasszonyok délutáni kvaterkájáról. És a műfaj esszenciájának számító kemény odamondogatásoknak, sőt politikai hangvételének is mindenképpen van létjogosultsága. Magam is kifejezetten szeretem a (mindenkori) társadalomkritikus nótákat – a mostani 21. század állapotát elnézve, van is miért.
A „Fuck the system” kifejezés valószínűleg mindenkor, minden társadalomban jól hangzott egy művész szájából, létjogosultsága talán már onnantól van, mióta lemásztunk a fáról. De a társadalomkritikát, odamondogatásokat – vagy csak egyáltalán, az általános szövegi elképzeléseket – meg lehet művészi, ötletes, akár megfejtést igénylő szóképekkel is fogalmazni és meg lehet okádék proli kifejezésmóddal is. Utóbbira láthattunk az említett előadóknál bőven példákat.
Ami egyébként megint csak nem különösebben érdekelne, hallgassa csak, aki szereti, vagy akinél ennyi a kifejezésmódbeli színvonal. De borzasztóan idegesít – elnézve az említett előadókon tomboló, a szövegeket átszellemülten éneklő tizen- huszonéves korosztály jelentős létszámát – , hogy bizony a népszerű előadók igenis (akár észrevétlen) hatással vannak a generációkra, azok értékrendjére, kifejezésmódjára és ebben igenis felelősségük van. Pláne utálom, amikor ezt a felelősséget sokan próbálják letolni magukról, „ez csak zene”, „ez csak szórakoztatás, semmi több” címszavakkal, pedig igenis egy formálódó identitásba beszivárognak a rajongás tárgyai és a kifejezésmód.
Ha bárki meghallgat egy buszon, buszmegállóban egymással „beszélgető” tizenéves társaságot és azok kifejezésmódját, szerintem rögtön érthető, mire gondolok. És még egyszer – barátok fejezik ki így magukat egymásnak, még csak nem is ellenségek!
Úgyhogy igen, számomra elszomorító volt az a proli, minősíthetetlen kifejezésmód, amit Krúbi, a Belga és egyéb hasonló bandáktól hallani lehetett. Egyedül egy számot tudtam értékelni, a színpad előtt is a legnagyobb össznépi skandálás és ugrálás a Nemzeti Hip-Hop című dalra indult be – ami tudom, egyfajta paródia, de a zsenialitása pont abban rejlik, hogy akik betű szerint értelmezik, azokat is meg tudja fogni, azonosulni tudnak a mondanivalóval és akik gúnyos paródiaként, azok is ugyanúgy azonosulni tudnak vele. És a nap végére pedig konzervatív és liberális, kormánypárti és kormányellenes rajongók, fiatalok egymást átkarolva ugrálnak és egy emberként üvöltik, hogy „magyar nemzeti hip-hopot!” Ebben rejlik az igazi zsenialitás, ez a szám az, ami magasan kiemelkedett a proli posványból. Ahol amúgy a beat is nagyon el van találva, a főtémát meg ugye a Tenkes kapitánya című régi sorozatból nyúlták, úgyhogy innentől egyértelmű, hogy zeneileg is működik a dolog.
És persze ha esetleg egy szemernyi kétség lenne, hogy a Belga esetleg komolyan gondolta volna a dalt, rögtön utána jöttek már az Egy-Két-Há és további prolihimnuszok. És ahogy említettem, a fent említett Krúbi is a hallottak alapján a hasonló prolihimnuszokat termeli. Ez igen, magyar rap műfaj, ez aztán kultúra, itt tanyáztok...
Lehet, hogy nem kellett volna ragoznom a fentieket, de valahogy mégsem tudtam szó nélkül hagyni azt a proli agymosást, ami sajnos behálózza az egész műfajt (nem csak Magyarországon, mégmielőtt...). Igazán szerettem volna értékelhető, színvonalasnak mondható szórakozást kapni az említett előadóktól, a rap műfaj sajátosságai, zenei korlátai között, amit nem vagyok hajlandó elhinni és elfogadni, hogy csak ilyen alja színvonalon létezhet. De úgy látszik, hogy a 2020-as évekre be kell látnunk, hogy az Idiocracy című film nem vígjáték, hanem látnoki dokumentumfilm...
A FEZEN azért összességében mindenféle műfaj rajongóinak biztosította az érdeklődésének megfelelő fellépőket és szemlátomást a megjelentek jól szórakoztak. Egy komoly hiányosságot láttam, hogy idén nem volt lehetőség sátrazásra, átépítés miatt, így azért hiányos volt a fesztiválélmény. Mindenki eljött a koncertekre, aztán hazament, vagy szállásra ment, másnap megint eljött, megint vissza... Még akkor is, ha személy szerint csak egy napra jöttem, azért érzékelhető volt ennek a hiánya és összességében is kompaktabbnak tűnt a fesztivál terület. De a zenei programokon mindenféle érdeklődés megtalálhatta a számítását.
06:09
