szerző: MorelloMachine Head, Fear Factory 2025. július 24, Barba Negra
Nem sok jobb párosítást lehet kitalálni a betonkemény zenei műfaj két olyan alapvető képviselőjénél, mint a Machine Head és a Fear Factory. A Machine Head első albumait a mai napig etalonként emlegeti a metal színtér, ráadásul a csapat a zseniális 2007-es The Blackening albummal másodvirágzásnak indult. A diszkográfiában pár kétesebb megítélésű korong ellenére is a Machine Head élő teljesítménye mindig bombabiztos volt.
A Fear Factory utóbbi időszakáról mindezt nem lehetett elmondani, énekesük, Burton C. Bell hangja és különösen dallamai élőben már közel sem voltak olyanok, mint a lemezeken (nevetséges, hogy ezt le kell írnom, de 2025-ben úgy tűnik le kell – ennek ellenére mégis respect Burton-nek, hogy élőben is a valóságot adta, még ha olyan is, amilyen. Az alájátszott sávok, fél-playback előadások dömpingjében 2025-ben ezt már konkrétan értékelnünk kell…) De az őt 2023-ban váltó ifjú titán Milo Silvestro csatlakozása után már ezen a téren is kifogástalanná váltak. Erről a tavalyelőtti Barba Negra Blue Stage-es koncerten mi magyarok is személyesen meggyőződhettünk, egyszerűen lenyűgöző előadást produkáltak.
Szóval ha mindkét csapat igazából csak megismétli a legutóbbi magyarországi színpadi teljesítményét, már bőségesen elégedettek lehetünk ezzel az estével. A Fear Factory 19 órakor kezdte el a programját, vagy egy kicsit korábban. Persze már ekkor is egész sokan gyülekeztek a színpad előtt, a Demanufacture végigjátszás nyilván nem kicsi vonzerőt jelentett a banda rajongóinak körében, de azért még bőven nem telt meg a hely.
A nagyszakállú basszer, Tony Campos ezúttal távol volt, helyette azt a Ricky Bonazza-t láthattuk, aki szintén itt volt az emlékezetes tavalyelőtti Blue Stage-es Fear Factory bulin, igaz akkor az előzenekar Butcher Babies színeiben. Most úgy látszik, adta magát, hogy ezen a turnén ő legyen a pótlás. Emlékszem, akkor Ricky nagyon élt a színpadon, igazi rocksztár attitűddel, most azonban ahhoz képest sokkal visszafogottabban mozgott és játszott. Talán a megilletődöttség.
A 2023-ban bemutatkozott Milo Silvestro énekes és Pete Webber dobos már akkor is olyannyira meggyőzőek voltak, hogy ezúttal egy pillanatnyi kétség sem lehetett afelől, hogy működni fog velük a buli. Működött is, de a hangzás sajnos ezúttal nem segítette a számok élvezetét. A közmondásosan jobban szóló Blue Stage esetében is kellett anno több nóta, mire összeállt a hangkép, de akkor lehet mondani, hogy álomszép hangzást kapott a csapat, igazi ünnepély volt az a koncert.
Ezúttal talán a koncert utolsó harmada szólalt meg kielégítőnek nevezhetően, akkor lehetett tisztábban kihallani Dino Cazares riffelését, de Milo (olykor effektezett) éneke még ekkor is elég halk volt. Összességében sokszor csak sejteni lehetett, mit énekel a frontember, mintsem igazán hallani, pedig ő végre igazságot szolgáltatott azoknak a dallamoknak, amikkel elődje, Burton már rendszeresen elvérzett.
A dalokat gondolom álmából felkeltve is fel tudja sorolni, akiknek anno a Demanufacture egy szemfelnyitó album volt, egy ajtó a kemény zenék világába. Nem meglepő, hogy a 40-es generáció jelentős létszámban volt jelen a nézőtéren, elsősorban nekik volt meghatározó élmény ez az 1995-ös korong. Az utóbbi jó pár év jogi csatározásai és albumínsége miatt a Fear Factory sokáig lekerült a térképről, így a fiatalabb generációkat most van esélyük megszólítani.
Az olyan stílusteremtő, rideg, szaggatott riffek, mint a Demanufacture, Self Bias Resistor, Zero Signal, Replica és a lemezen is kissé zajosabbra kevert New Breed sajnos ezzel az aránytalan hangzással nem annyira mutatták ki a méregfogukat, mint amennyire ki kellett volna. De persze ez nem jelenti azt, hogy a közönség ne indult volna be a legendás dalok hallatán.
Ez a Demanufacture felidézős turné arra is jó alkalmat biztosítson, hogy olyan nóták is előkerüljenek erről a lemezről az alapvetések mellett, amiket élőben szinte egyáltalán nem szoktak játszani. A New Breed is ilyen, de a feldolgozásnak számító, emiatt kicsit más stílusban fogant Dog Day Sunrise sem mindennapos náluk. Az olyan dalok, mint a Body Hammer, Flashpoint, H-K (Hunter-Killer), Pisschrist és végezetül a vánszorgós, doom-os hangulatú A Therapy For Pain szintén egészen különlegességnek bizonyultak.
A hangzáson kívül egyetlen érdemi kritikám van csak a koncerttel – nálunk itt a Therapy For Pain-nel véget ért a buli, más állomásokon viszont belefért még néhány alapmű, mint a Shock, Edgecrusher, Linchpin. Archetype. Nagyon jó lett volna ezeket is hallani, de sajnos mára ennyi maradt.
A Machine Head ezúttal nem hozott különleges látványvilágot, nagy LED falakat és hasonlókat – némi tűzijáték, füst, konfetti, meg pár számnál Machine Head logós gumikalapácsok és labdák lettek beszórva a közönségbe, de a mai nap inkább elsődlegesen a zenéről szólt. Jó is volt ez így.
A Machine Head elég alaposan megújult az utóbbi időkben, a végleges gitárossá váló Reece Scruggs gitáros viszont családi problémák miatt nem tudott a bandával tartani, így őt a Decapitated-ből ismert Vogg helyettesítette. Illetve mégsem volt ez úgy igazán helyettesítés, hiszen Robb Flynn főnök eleve Vogg-gal képzelte el a folytatást, csak a Decapitated-del való összeegyeztethetetlenség miatt ez mégsem működött. Úgyhogy Vogg most mondhatni, visszaért pár koncert beugrás erejéig.
A Machine Head-nek idén jött ki új lemeze, Unatøned címmel. Amely egyébként elég egyenes ági folytatása a 2022-es Øf Kingdøm And Crøwn-nak – a hülye karaktereket tekintve legalábbis mindenképpen. Flynn még dallamosabb, olykor kicsit talán elvontabb irányba terelte ezekkel a lemezekkel a csapatát, amit már többeknek kevésbé vesz be a gyomra. Különösen, hogy a nevük hallatán mindig is erős volt a „csakisazelsőlemez” nézetet hangoztató tábor.
Igaz, a nyers, adrenalindús, betonsúlyú keménykedés után sokat módosult, kalandos utakat bejárva a Machine Head zenei világa. De minden érájukban született rengeteg elsőrangú dal, vannak amelyeket egészen zseniálisnak is lehet nevezni. Szóval egy ilyen nagy lélegzetvételű koncerten, ahol majdnem 2 órát tölt a színpadon a csapat, bőven volt miből válogatni.
Szerencsére a dalválogatásba nem igazán lehetett belekötni. Flynn mester azért mindig tudta, mitől indul be igazán a nép. A felvezető instrumentális részt a Bloodstone & Diamonds lemez In Comes The Flood dalából kölcsönözték (Istenem, bárcsak le is játszották volna ezt a zseniális nótát!), de végül a nagy visszatérést jelentő (vagy úgy is mondhatnám, a helyes ösvényre visszatérést jelentő) bombadal, az Imperium pengetését hallhattuk. Mondanom se kell, a dal beindulásakor egyből elszabadult a pokol a nézőtéren, de hát egy Machine Head-en mindig óriási őrjöngés várható a nézőtéren.
A problémám megint csak a hangzással volt, mert a Machine Head-et is lehetett volna sokkal arányosabban keverni, hallhattuk is őket már úgy ugyanitt. Vogg gitárja például az egész koncert folyamán olyan halkan szólt, hogy alig lehetett kivenni. Minden más pedig kissé zajos, túlvezérelt volt, mondjuk legalább Robb üvöltését és énekét ki lehetett hallani. Szóval egy penge hangzás ezt a bulit is legendássá tette volna, így viszont a szuperlatívusz faktor sajnos elmaradt.
A bandán pedig igazán semmi nem múlt, következőre máris a régi rajongókat elégítették ki a brutális súlyú Ten Ton Hammer-rel. Aztán jöhettek az újabb időszak tételei, mint a Choke On The Ashes Of Your Hate az Of Kingdom And Crown lemezről, a hihetetlenül szuggesztív Now We Die a Bloodstone & Diamonds-ról, előhúzták az Is There Anybody Out There-t is, ami élőben egészen jól működik, a refrénje legalábbis, a többi szövegelős résszel azért küzdött Robb rendesen.
Volt némi közönségszavazás is, legalábbis hogy hangoskodás alapon egy régi vagy egy újabb alapmű legyen-e a következő. Nem tudom a bíráskodás hitelességét megerősíteni, de végül az első lemezes Blood For Blood-on az újkori alapmű, a The Blackening szintén alapműnek tekinthető Aesthetics Of Hate nótája kerekedett felül. Aminek én személy szerint örültem, mert a The Blackening nem csak a Machine Head, hanem az egész 2000-es évek egyik legtökéletesebb metal mesterműve. Az az ikergitározás, amit Robb és Vogg előadtak... Bárcsak rendesen hallani lehetett volna, akarom mondani...
De nem akarok itt a hangzáson rugózni, mert a Machine Head koncertek jellegzetes energiája, rendkívüli átélhetősége szerencsére nem szenvedett ma se csorbát. Egy olyan belemenős, pogózós, arcbamászó dal, mint a Burn My Eyes lemezes Old gondoskodott az újabb beindulásról. Ekkor került elő nagy kontrasztként először a friss lemez, az Outsider című dallal. Dallamhegyek, poposan fülbemászó refrén, de nem mond igazat, aki szerint a súly, a tökösség is kiveszett volna ezekből a dalokból. Mint ahogy a ma szintén elhangzott Bonescraper és Bleeding Me Dry számok is a refrénjükkel aratnak, de azért nem rágógumi puhaságúak összességében ezek a dalok sem.
Eljátszották szerencsére a Locust-ot is, ami nagy kedvencem, majd pedig Jared McEachern kapott egy kis basszus szóló lehetőséget – ha már ő volt az egyetlen, aki az utóbbi idők átjáróháza során kitartott Robb mester mellett. Nem volt különösebben izgalmas ez a szóló, bár a Metallica – (Anesthesia) Pulling Teeth témáira azért felkaptam a fejem, ez jól esett.
Robb ma szerencsére nem adott elő nagy világmegfejtéseket, a csodaszép lassú, aztán bekeményedő Darkness Within szokásos pengetős monológjában ezúttal Ozzy-ról emlékezett meg. A buli vége pedig az olyan alapművekről szólt, mint a Bulldozer, a The Burning Red korongot egyedüliként képviselő From This Day, az elmaradhatatlan Davidian és a szintúgy elmaradhatatlanná kinőtt Halo.
Robb remekül tartotta a kapcsolatot a közönséggel, sikeresen fanatizálta őket, amiben mindig erős volt. Még egy magyar zászlót is elkért az egyik rajongótól, amit felakasztottak az erősírőre – fel is zengett a Ria-Ria-Hungária! A konfettik is tovább lelkesítették a közönséget, szóval a Machine Head ma este is megmutatta, hogy az élőben az egyik legerősebb, legátélhetőbb bulikra még mindig ők képesek. Ha a hangázást is igazán precízen sikerült volna belőni, azt kellene mondanom, minden ízében tökéletes estének lehettünk tanúi.
13:20
