A péntek elég szigorú napnak ígérkezett: Bullet For My Valentine, Bury Tomorrow, Rise Of The Northstar, Arkona... Úgyhogy ma is volt néznivaló bőven. Belekukkantottunk a kisszínpad nyitányát jelentő Mirror-ba, akik amolyan dallamos metalcore-ban utaznak. Ez a műfaj nagyjából az egész nap bélyegét jelentette. Jók voltak, szórakoztatóak voltak, a közönséget is próbálták hangulatba hozni némi strandlabdázással és vízipisztolyból locsolással. Volt pár karakteresebb számuk is, szóval ha nem is agyeldobós, de azért figyelemreméltó banda.
A Lovecrose is hasonló stílusban folytatta, de engem igazán a Dalriada kezdett legközelebb bevonzani a színpad elé. Akárhonnan is nézzük, Ficzek Andrisék űzik a legmagasabb, legszínvonalasabb, legélvezetesebb formában itthon a magyaros, népies dallamok és a metalzene fúzióját. És ez még önmagában nem lenne elég, de a Dalriadában olyan dalszerzői képességek vannak, hogy mostanra már tucatnyi albummal a hátuk mögött egyikre se lehetne azt mondani, hogy lefelé lógna a ki a többi közül, vagy akár a „középszar” kategóriába csúszna vissza. Tele van fogós, dúdolható, ugyanakkor zúzós, darálós számokkal a diszkográfiájuk, amelyek élőben is kiváló hangulatteremtők.
Jól igazolja a fentieket, hogy ma a program jelentős része az utolsó pár albumról érkezett és ezek is abszolút állták az összehasonlítást a korábbiakkal szemben. A Thury György Balladája 2-es, a Dúvad, a Holló, illetve a Jó Remény hamar közönségkedvencekké váltak. Még ők is eléggé korán kezdtek, így nem volt annyira esélyük beindítani a közönséget, akik egy kicsit visszafogottabban követték, énekelték végig a koncertet egy átlagos Dalriada bulihoz képest. Voltak persze korábbi dalok is, a Kinizsi Mulatsága, a ritka vendég Nap És A Szél Háza, a Szondi Két Apródja 1-es, a Hajdútánc és A Walesi Bárdok 1-essel nyilvánvalóan nem lehetett tévedni.
Azzal viszont annál inkább, hogy a csapat szemlátomást az ízlésesnél is jobban elkezdett támaszkodni a háttértechnikára. A csapat és a billentyűs Szög útjai nem sokkal a koncert előtt különváltak, így az ő sávjai lejátszóról voltak csak hallhatók. Ez elfogadható ilyen szituációban, azonban András egy konferáláskori félmondata alapján lehet, hogy nem is fognak utódot keresni. Pedig ha a zenei részükben jelentős szerepe van a billentyűs hangszereknek, azért illő lenne ezt is élőben megszólaltatni. A Fajkusz Bandás részeket megint csak elfogadom, hogy őket nem lehet minden koncertre odacibálni.
Ennél sokkal cikibb volt, hogy egy résznél, ahol Laurának volt hörgős betétje, a hölgy éppen kitartotta a mikrofont a közönség felé, miközben ugyanúgy szólt tovább a hörgés. Na ezt azért ne... Értem én, hogy manapság kórusokban, a hangzás vastagítása, „minőségbiztosítási céllal”, vagy ízléses mértékben sokan szoktak valamennyire háttérsávokkal operálni, erről pont manapság folytatnak késhegyre menő vitát még a legnagyobb sztárok is.
De ez az egyértelműen playback-nek tekinthető szint az, ami már szerintem elfogadhatatlan egy rock/metal koncerten. Mindenféle pop/nyál, prüntyi-prüntyi vonalon, ami sosem az élőzenélésen alapult, még nem is különösebben izgatna. De a komplett rock műfajnak a veleje az élőzene. És már így is idegesít, amikor a „rock-közbeszéd” már ezt a vörös vonalat feszegeti. Úgyhogy bár továbbra is elsőszámú kedvencem itthonról a Dalriada és letettek már annyit az asztalra, hogy ez nem is fog változni, de szeretném, ha nem lépnének rá erre az útra. Mindig élveztem a Dalriada koncerteket, ezúttal is, de most első ízben egyfajta csalódottság érzéssel is távoztam.
A Rise Of The Northstar szerencsére nem hagyott sokáig rágódni a fentieken. 2019-ben már itt lettek volna, csak akkor egy autóbaleset miatt meghiúsult a koncertjük. Ami késik, nem múlik, így most szerencsére minden fennakadás nélkül elfoglalhatták a színpadot a csigaevő gangszták.
Franciaország nem sok elsőligás metalzenekart termelt ki, de a Rise Of The Northstar mindenképpen a figyelemreméltó csapatok sorát erősíti. A csapat amolyan rap/metal-ban utazik, ahol a metalos rész nem csak amolyan alibi, hanem kőkemény hardcore-os, metalcore-os, sőt egészen Slayer-es részek is helyet kapnak. Szóval súly van bőven. A rap-es rész is kifejezetten működik, ennek hangulata a hangulat egészen a hőskorba repít vissza, a Cypress Hill és hasonlók legjobb időszaka sem véletlenül ugorhat be. Ráadásul a csapat imádja a mangákat és a távol-keleti hangulatot, így egészen érdekes kombináció az övék.
A frontember Vitha a bő melegítőszerkójában, baseball sapkájában mintha egyenesen a 90-es évek derekáról toppant volna közénk. De a többiek is hasonló divatirányzatot képviseltek, a kopasz szólógitáros Eva-B-ről (aki fura beceneve ellenére nem nő) nem hiányozhatott az elmaradhatatlan szájmaszk sem.
Bár még este 6 előtt megkapták a színpadot, amikor azért még mindig bőven napsütés volt, a francia banda bivalyerős koncertet adott. Brutálisan, súlyosan szóltak, a betonozó riffek és breakdown-ok pusztítottak. Sikerült bemozgatniuk, ugrálásra, pogózásra bírniuk a népet, de az olyan dalokkal, mint a Nekketsu, Welcame (Furyo State Of Mind), Here Comes The Boom, One Love, Showdown, Demonstrating My Saiya Style, Rise, Again And Again, ez abszolút adta magát. Vitha vadul rótta a színpadot, örökmozgó a fickó, pont úgy, ahogy ebben a műfajban kell. A többiek is alapos zúzást, tombolást mutattak be a deszkákon, szóval súlyosságban magasra tették a lécet, sőt talán a legmagasabbra ezen a napon.
Utánuk Leanderék érkeztek váltásban, akik játszottak új dalokat, régebbieket is, persze a Leander Rising korszakos Csak Te és a Viharom Tavaszom se maradhattak ki. Leander egyedi ízt képvisel a hazai rock/metal palettán, amellett, hogy dalszerzési képességei elvitathatatlanok, valahogy képes egyfajta polgári érzésvilágot becsempészni a metalzenébe, amiről azt gondolnánk, hogy semmi keresnivalója a kettőnek egymással.
De Köteles Leander bebizonyította, hogy nagyon is van. És ezért nem lehetünk elég hálásak neki. Legalábbis én kifejezetten értékelem, ha valaki magasabb szintű érzéseket, érzelmeket közvetít a zenéjével, mint ami a könnyűzenei műfajok (nem csak a rock/metalra gondolok) mai általános alpáriságának jellemzője.
A Bury Tomorrow-val folytatódott a buli, akik a színpadi elődjükhöz hasonlóan szintén zúzós, breakdown-os hardcore/metalcore zenében utaznak, csak a franciákhoz képest több dallamossággal. Daniel Winter-Bates-éknek szintén sikerült megmozgatniuk a közönséget, a frontember és a gitárosok folyamatosan mozgásban voltak. Adam Jackson dobos mellett ott volt még a háttérben Tom Prendergast a billentyűknél, de mivel a dallamos éneket is jelentős részben ő szolgáltatta, rá elég sok szerep hárul a csapatban.
A Bury Tomorrow jelentős részben a legújabb lemezéről, a nemrég megjelent Will You Haunt Me, With That Same Patience-ről játszott, a Let Go, Villain Arc, What If I Burn, Waiting is erről érkezett, de az olyan közönségkedvencek sem maradhattak ki, mint az Abandon Us, vagy a Cannibal és a Choke duója. Ezek a metalcore bandák nagyon jól értenek a közönség nyelvén, könnyen mozgásba lendítik a hallgatóságot. Daniel-ék is jó bulit nyomtak, az olykor szinte táncolható dallamoktól a szaggatott, üvöltős breakdown-okig volt itt minden. A maga műfajának elitjéhez tartozik a Bury Tomorrow, a metalcore műfajban mindenképpen érdemes komolyan venni őket.
A kisebb színpadnál az Arkona készülődött, én pedig már szinte megszokásból az ő színpadjuk elé helyezkedtem be. Többször láttam az orosz csapatot az utóbbi években, de egyre inkább az a benyomásom, hogy élőben valahogy elvesztették azt a hangulatot, ami (személy szerint engem) vonzott a zenéjükben. Az utóbbi években és lemezeken azt érzem, hogy elkezdték „túlművészkedni” a dolgot, elvontabb, túlkomplikált dalokkal operálnak. Vannak pedig olyan nótáik, amik ordítóan koncertre, bulizásra valók, például a Stenka Na Stenku vagy a Yarilo, esetleg olyan magasztosabb hangulatú, átszellemült, de még idegen nyelvű fülnek is fogós dalok, mint a Slavsia Rus. Ezekből egyiket se játszották, inkább a legutolsó 2023-as Kob’ és a 2014-es Yav lemezek tételeiből állt össze a program zöme, de volt az emlékezetes Goi, Rode, Goi! címadója is.
Tudom, hogy sokan vannak, akik agyérgörcsöt kapnak a folk metal dajdajozós, csűrdöngölős vonulatától, sőt egyenesen a műfaj meggyalázásának tartják az ilyen szerzeményeket. Nem is erre gondolok, nem lenne gondom az elvontabb hangulatú dalokkal sem, különösen ebben a black metalos, folk/pagan metalos zenei világban bőven lehet beszippantó, utaztató hangulatú, ha úgy tetszik spirituálisan kiteljesítő zenei élményekkel operálni. Az emlékezetességgel (pontosabban annak hiányával) van inkább problémám, mert sok dal inkább csak elhömpölygött mellettem, és hiába tette oda magát a színpadon Masha, vagy lóbálta a haját határozottan az egyre jobban őszülő Lazar, a lejátszott dalok tekintetében nem maradt nekem igazán emlékezetes a koncert. Rossznak persze semmiképpen nem rosszak, de most éreztem azt, hogy nem tud hosszabban lekötni egy Arkona koncert.
A Bullet For My Valentine persze óriási váltás, akár azt is lehetne mondani, hogy sokkal „sziruposabb” zene. Ami egyébként nem lenne igaz, mert a walesi csapat igazán gitárgazdagon, figyelemreméltó gitárszóló munkával és emlékezetes dallamossággal írja meg a nótáit, szóval közel sem egy himihumi pop-metal. Talán a korai időszak nagyravágyó kommentárjai, vagy a srácok poszterfiús kinézete volt visszatetsző sokaknak, de aki hajlandó kifejezetten a zenére koncentrálni, annak el kell ismernie, hogy a Bullet For My Valentine nagyon rendben van.
Élőben is kifejezetten hasít a banda, 2023-ban, illetve a Covid időszak előtt is jártak nálunk többször. Most ezen a koncerten a pozíciójukat megalapozó, a metalcore műfajban alapműnek nevezhető debütalbumuk, a 2005-ös The Poison-re emlékeztek, ezt a korongot játszották el elejétől végéig. Ezt a turnét láttam nem túl rég Bécsben, ahol a szintén egyívású albumát, a zseniális Ascendancy-t végigjátszó Trivium-mal együtt múltidéztek, óriási hangulatú koncert volt. Ma ugyanazt a programot játszották a Rockmaratonon is, szóval nem leptek meg vele és nyilván a magyar közönségnél se lehetett hibázni egy ilyen szettel.
A hangosításra szerencsére ezúttal se lehetett panaszunk, szóval úgy dörrentek meg ezek a korai metalcore alapvetések, ahogy Matt Tuck-ék élőben elképzelték. A közönség lelkesedése is magáért beszélt, különösen az olyan dalok, mint a Her Voice Resides, a 4 Words (To Choke Upon), a csoda szép akusztikus felvezetéssel indító, libabőrös Tears Don´t Fall, a Suffocating Under Words Of Sorrow, Hit The Floor, vagy az All These Things I Hate (Revolve Around Me) nem véletlenül alapozták meg a banda státuszát.
Nem csak arról van szó, hogy Matt magával ragadó dallamokat, refréneket írt ezekhez a dalokban (a dallamos részekben Jamie Mathias basszer is gyakran besegített), vagy Michael Paget gitáros remekbeszabott gitárszólói élőben is csodálatosan szóltak. Az egész dalszerzés, a dalok hangulata, a jól felépített íve a lemeznek (és mivel sorrendben játszották a dalokat, így a koncertnek is) nem véletlenül emeli a metalcore műfaj alapvetéseivé és legjobb albumainak egyikévé a The Poison-t.
Az album második fele már ritkábban szokott koncerteken felmerülni, a Room 409, The Poison, 10 Years Today, Cries In Vain, The End igazi csemegének minősülnek élőben. Azért 1-2 további szám is belefért még a programba a The Poison nótáin felül, ezek a Hand Of Blood, a Knives (kis kizökkentő fricskaként ezúttal a legutolsó, 2021-es lemezről) és a Waking The Demon voltak.
Jó hangzással megtámogatva, remek előadással, nagyszerű dalokkal tette emlékezetessé ezt a napot a Bullet For My Valentine. Talán már csak azzal lehetett volna überelni, hogy ha a Trivium is itt lett volna az Ascendancy-s programjával, mint a bécsi közös turnén. Nekem a nap betetőzése volt ez a koncert, és persze voltak még neves produkciók a színpadok zárásaként, mint a Down For Whatever vagy a Nevergreen, számomra mára ennyi fért bele.
Július 5 – szombat
Eljött az utolsó nap is, mégpedig nem akármilyen koncertekkel. Egészen meglepő módon már 14:00-kor megnyitotta a nagyszínpadot a Brainstorm, ami közel sem tűnt ideális időpontnak. A többi napon 16 órától volt kezdés, még akkor is bőségesen kánikula és energialeszívó napsütés volt, délután 2-től meg aztán pláne. Csakis a Brainstorm miatt voltam hajlandó a színpad elé vonulni, ugyanis a német power metalos alakulatot a maguk műfajának egyik top bandájának gondolom, akik élőben is mindig rendkívül szórakoztatók.
Szerencsére sokan mások is hozzám hasonlóan fanatikusak voltak, szóval még ilyen korai időpontban sem volt végül vállalhatatlan létszám a német power metalosok koncertjén. Hamar ki is derült, hogy megérte kiállni a napra, ugyanis Andy B. Franck ezúttal is mindent megtett, hogy a közönség jól érezze magát és emlékezetes koncerttel a zsebében távozzon.
Andy az egyik legszimpatikusabb frontember a színtéren, ma is sokat nevetett, humorizált, olykor a kordonokra is felállt, hogy a közönséggel testközelben énekeljen. Új basszusgitárost avattak, Jim Ramses-nek ez volt az első bulija a csapattal.
Magyarország más szempontból is különleges a Brainstorm-nak, ezt Andy sose felejti el megemlíteni. A német csapat nálunk aratta első nemzetközi sikereit és figyelemreméltó eredményeit. Az All Those Words című számukat például nálunk kezdték szinte végtelenítve énekelni a rajongók, amit Andy persze ma is kikövetelt a közönségtől.
A Worlds Are Comin´ Through, Devil´s Eye, Shiva´s Tears, The Shepherd Girl, Glory Disappears, Garuda, Where Ravens Fly, Crawling, Ravenous Minds dalokból álló program tökéletesen bemutatta, hogy a Brainstorm a másodvirágzását éli. Ma szinte csak mutatóban volt az első sikereknek számító 2000-es évek elejéről. A kicsit jellegtelenebb későbbi albumok után a 2018-as Midnight Ghost-tól kezdve ismét bivalyerős dalokkal állt elő a Brainstorm, és ezt a Wall Of Skulls, valamint a Plague Of Rats korongokon se adta alább. És talán elképzelhetetlen egy Brainstorm koncert az alapsláger High Without Lows nélkül – bizony az olyan aktuális dalok, mint a Devil´s Eye, Glory Disappears, Crawling, Ravenous Minds gondoskodtak róla, hogy még így se legyen hiányérzet. A Brainstorm még így a tűző napon is megmutatta az erejét.
Ma olyan csapatok adták egymásnak a színpadot, mint a Prosectura vagy az Alvin És A Mókusok, akik iránt nem igazán érdeklődök. Csak azt sajnáltam, hogy a nagy hőség végül pihenésre késztetett, mert a szintén korai kezdő Kalapács zenekart azért megnéztem volna – különösen hogy ők is múltidéző programmal készültek, fennállásuk 25. évét megünnepelendő.
Még jobban vérzett a szívem, ahogy hallottam, hogy a Nem Az A Harccal kezdtek, a kedvencemnek számító ösztön lemez legharapósabb dalával. Utólag megnézve, tényleg tök jól állították össze a programot Józsiék, több régi, ritkán játszott dallal, néhány újkori tétellel és 3 elmaradhatatlan Pokolgép nótával. Ha valamilyen emberibb időpontban játszottak volna, biztosan megnéztem volna őket, így ez most kimaradt.
Mint ahogy sajnos a Grave Digger is, akiket ugyan nem hallgatok különösebben, de Chris Boltendahl intézménye is van olyan alapvetés a heavy metal műfajban, hogy tiszteletreméltó legyen az életművük.
A Twilight Of The Gods, The Grave Dancer, Kingdom Of Skulls, Under My Flag, Valhalla, The Dark Of The Sun, The Devil’s Serenade, Excalibur, Rebellion, Heavy Metal Breakdown dalokkal ráadásul egy kifejezetten oldschool programmal jöttek, pár új tételt elhintve a legújabb Bone Collector című albumukról.
A nap drámája természetesen a King Diamond koncert elmaradása volt, ami az utolsó pillanatban történt, így lázas átszervezés volt szükséges. A napijegyeseknek gondolom a döntő többsége rájuk lett volna kíváncsi, így számukra biztosan különösen fájó volt a történés, de hát ilyenkor nincs mit tenni. A King Diamond egyébként több koncertjét is lemondta a turnén a megbetegedés miatt, szóval nyilván komolyabb volt a dolog, de hát a rajongókat ez persze nem vigasztalja.
A szervezők szerencsére le tudták egyeztetni, hogy az egyébként is fellépő Rhapsody Of Fire kerül a fő blokkba, az olaszok ráadásul így teljes programot játszhattak. Nagy kár, hogy csak menet közben derült ki a helyzet, szegény Brainstorm-ék ott izzadtak kora délután, így ők is kaphattak volna egy emberibb blokkot és kicsit bővebb játékidőt.
De szerencsére a Rhapsody Of Fire megmentette, ami megmenthető volt. Biztos vagyok benne, hogy a Rhapsody névről még ma is a legtöbbeknek Luca Turilli, Alex Staropoli és Fabio Lione karaktere ugrik be, ők alkották meg a szimfonikus metal műfaj stílusteremtő lemezeit. Aztán az idők folyamán mostanra szerintem már ők maguk se tudják, hányféle Rhapsody inkarnáció szökkent szárba... Maradjunk annyiban, hogy a Rhapsody Of Fire Alex Staropoli bandája, szóval az eredeti legendás csapatból itt ő viszi tovább a fáklyát.
Szerencsére nem akármilyen társakkal vette körbe magát Staropoli. Roberto De Micheli amolyan méltóságos eleganciával hozta a gitártémákat, Alessandro Sala basszusgitáros a fej nélküli hangszerével látványos beleéléssel és technikássággal játszott. Paolo Marchesich dobos szinte eltűnt a cucc mögött, de az ő határozott, olykor gyors kétlábdobos tempójával jól hajtotta a csapatot. A mikrofon mögött pedig a végig jókedvű Giacomo Voli állt, aki rendkívüli hangi adottságaival a csillagokat is leénekelte az égről.
Látványos vetítéssel, remek dalokkal, nagyformátumú hangzással, a szimfonikus metal minden velejárójával készült a Rhapsody Of Fire, hogy felejthetetlen élményt biztosítson a power metal rajongóinak. Szerintem ez sikerült is nekik. Bár sokszor hosszú, kifejtős dalokat hallhattunk (amihez manapság már nem annyira van hozzászokva egy átlag zenehallgató), még ezeknél se voltak olyan üresjáratok, unalmasabb, leülős részek, hogy elvesztené a fonalat a közönség. Mindvégig lendületben volt a csapat és Giacomo kis tömegénekeltetéseinek is hála, rajongók végig vették az adást. Még némi circle pit is kialakult, ami egészen meglepő egy Rhapsody koncerten.
A 2006-os nagy szétválás utáni és előtti tételekből is játszottak, Unholy Warcry, I’ll Be Your Hero, Dawn Of Victory, The March Of The Swordmaster, Chains Of Destiny, Land Of Immortals, Emerald Sword... Tényleg alapművek ezek ebben a stílusban. És ahogy előadták koncerten, az is maximális teljesítmény volt. Nyilvánvalóan sokaknak keserű vigasz volt mindez a King Diamond elmaradása miatt. De akiknek egyébként is a Rhapsody Of Fire jelentette ma a fő vonzerőt, azok nagyon örülhettek, különösen a fő műsoridővé duzzadt programnak.
A Rhapsody Of Fire után mindenképpen meg akartam nézni a Varg nevű német formációt, akikbe teljesen véletlenül futottam bele régebben egy fesztiválon, de azóta követem a munkásságukat. Nagyon leegyszerűsítve azt lehetne mondani, hogy kicsit black metalosabb, pagan metalosabb Amon Amarth az, amit játszanak – és ez szerintem nem hangzik rosszul. A harci festéssel kimázolt csapathoz egy ideje egy énekesnő is csatlakozott, az alkalmankénti női dallamokat ő szolgáltatta.
A Powerwolf-hoz hasonlóan erős farkasos tematikával operáló csapat mindegyik időszakából játszott. Még a többi pagan-os hangulatú albumhoz képest kicsit kakukktojásnak számító, modernebb megközelítésű (egyébként nekem kifejezetten tetszetős) Das Ende Aller Lügen-ről is elhangzott az Achtung! De egyébként az utolsó Ewige Wacht és azt megelőző Zeichen-ről érkezett a programjuk nagyobb része, de a Blutaar, Wolfskult, Guten Tag lemezek is képviseltették magukat 1-2 dallal.
Nem volt rossz a koncertjük, kicsit nagyobb beleélést, színpadi látványosságokat láthattunk volna tőlük, az ilyen jellegű zenéhez ez abszolút passzolna. A hölgy is néha csak kisétált oldalra és ott unottan ácsorgott meg laptopon molyolt valamit. Vannak jó számaik, koncertre való zúzós nótáik, de valami plusz most ezen a koncerten hiányzott, ami a korábbi általam látott fellépéseiken még megvolt.
Már szólt a Tankcsapda, amire visszaérkeztünk a főszínpadhoz, szóval menet közben csatlakoztunk be. Jó régen láttam már Lukácsékat, akkor is valamilyen fesztiválon, most valahogy viszont olyan fura érzés volt a Csapdát így Rockmaratonon látni. Pedig hát teljesen természetesen adná magát a dolog, hiszen egész Magyarország egyértelműen legnevesebb rockbandájáról beszélünk, hova máshova illenének jobban? De valahogy az évek során a Rockmaratont és a Tankcsapdát valahogy sose kombinálta össze egyikünk sem egy mondaton belül, de idén itt van erre a kézenfekvő válasz.
Abba ne is menjünk bele, hogy mint minden (a mainstream falát is áttört) népszerű rockcsapatról, így a Tankcsapdáról is természetesen megvannak azok a vélemények, hogy régenjóvót, ma már szar, már fel kellett volna oszlaniuk, eladták magukat, hiteltelenek, stb. A fél kezemet ráteszem, hogy a színpad előtt jelenlévők 70-80%-a is megfogalmazott már ilyen szövegeket a haveroknak, ismerősöknek, egy sör mellett egy buliban vagy a kocsmában – és most ugyanők ott buliztak, ugráltak, csápoltak, teli torokból üvöltve a szövegeket.
Szóval ennyire komolyan vehetők az ilyen (pláne internetes) nagy megmondások, a virtuális világon túli valódi, szemmel látható és kézzel fogható lényeg az, hogy a szép nagyra duzzadt létszámú közönség nagyon is jót bulizott Lukácsék koncertjén. Persze ehhez az is kellett, hogy ma elsősorban a legszőrösebb tökű, legzúzósabb, legismertebb nótáikat hozták el (Agyarország! Mióta nem hallottam már ezt a remek dalt!)
A másik érdekessége volt a koncertnek, hogy a már több, mint 10 éve náluk gitározó Sidi és a csapat útjai elváltak, így most gitáros fronton igazán elkényeztette az érdeklődőket a csapat, a több gitárossal készült legutolsó anyaguk tekintetében. Még mindig rejtély, ki lesz az igazi megfejtés hosszú távon, de ma az történt, hogy két gitárost is láthattunk Lukács mellett. Mégpedig nem is akárkiket. Az Alestorm-ban játszó Bodor Mátét, akiről jól tudjuk, hogy a folkos ütődöttség mellett sokkal komolyabb, technikásabb gitáros. És Vörös Attilát, Dimebag Darrell egyik legjobb magyar (gitár)hangját, akinek a képességeit szintén nem kell külön ecsetelni.
Így két gitárral, sőt két kifejezett metal gitárossal attól biztosan nem kellett tartani, hogy valamilyen nyálas, esetleg a korai időket idéző tufa bárdolatlanság jellemezné a megszólalást. Egyedül annyi problémám volt, hogy Attila gitárját, szólóit sokkal nehezebben lehetett kihallani a keverésből, de ez a felállás kifejezetten ütött. De egyébként tökösen, harapósan szóltak. És hát ezek a gitárosok nyilván sokkal komolyabb és komplexebb zenei megoldásokhoz vannak szokva, mint amikről a Tankcsapda szól, de Máté és Attila folyamatos vigyorgását, Lukáccsal és Fejessel való összekacsintását nem lehetett másképp értelmezni, minthogy ők is baromi jól érzik magukat a színpadon.
Így volt ez a közönséggel is, akik tényleg nagyon jót buliztak a jól ismert Tankcsapdás nótákra. Én az Agyarországtól kezdve kapcsolódtam be a koncertjükbe, és mint említettem, engem már ott megnyertek. De volt még a szintén igencsak tökös, nyálasnak semmiképpen sem mondható újkori Köpök Rátok, az olyan alapvető klasszikusok, mint az Ez Az A Ház, Baj Van!, Azt Mondom Állj!, A Rock & Roll Rugója, Adjon Az Ég, Be Vagyok Rúgva, a ráadásra pedig a Tankcsapda esszenciának számító A Legjobb Méreg és a Mennyország Tourist.
A Tankcsapda után tényleg csak azt az egy kérdést tettem fel, hogy lehet az, hogy ennyi év óta most láthattuk csak a Csapdát a Rockmaratonon, amikor ez egy annyira kézenfekvő párosítás? Most viszont mind a Rockmaraton, mind a Tankcsapda bebizonyította, hogy egymással nagyon is kompatibilisek, így reméljük láthatjuk őket legközelebb is ugyanitt.
Számomra Lukácsék tették fel az idei Maratonra a pontot. Megnéztem még a Depressziót is, akik szintén jók voltak, elnyomták a közönségcsemegéket, de mégis valami enerváltságot véltem bennük felfedezni. Legalábbis a frontember Halász Ferinél, aki ugyan sokat dicsérte a közönséget, nem éreztem a tüzet az előadásmódjában. A többiek lelkesebben rótták a deszkákat, ők látványosabban odatették magukat. Nem tudom, hogy csak most fogtak-e ki ilyen napot, esetleg őket is kiszívta a nyári meleg, vagy ez felfedezhető tendencia náluk, de egy kicsit nagyobb zúzást vártam volna a színpadon.
Az AWS-be is inkább csak úgy belehallgattam, az ő metalcore-os, dallamos de egyben kemény, szaggató zenéjük abszolút működőképes volt még a legkésőbbi órákban is. Stefán Tamással a mikrofon mögött új életre kelt a csapat és nagyon is jól hozták ezeket a modern metalos témákat, az olykor odamondós, máskor szívhez szóló szövegeket. Szerencsére még ilyen későn is vevő volt rájuk a közönség, még tombolhatott egy nagyot, aki még akart.
A koncertek végeztével sokan a rockdiszkóban folytatták a tombolást a napok végén, így akár hajnalig mehetett a buli. Egyetlen problémám volt csak ezzel, hogy ezúttal a rockdiszkó helyszínét a színpadok közötti italpultos emelvényen rendezték be, ami azt jelenti, hogy a megemelt helyszín miatt még a kempingben is úgy dübörgött a zene, egészen hajnali 4-ig, mintha oda lettek volna állítva a hangfalak a sátrak mellé.
Tudom, egy rockfesztiválon micsoda lúzer dolog már ilyesmin panaszkodni. De akárhogy is van, azért abba bele kell gondolni, mivel reggel 7-8-kor (akinek nem sikerült kellően árnyékos helyre sátraznia) már biztosan felébreszt mindenkit a hőség, egyedül ilyenkor van reális idő valamennyit pihenni ahhoz, hogy másnap is bírni lehessen a koncerteket. Amikor korábban egy sátorban ment a buli hajnalig, annak lefojtott hangját tökéletesen el lehetett viselni éjszaka is.
Persze ettől még jó rockbulik voltak, érdemes volt akár a végéig maradnia annak, aki bírta. Örök hála a tavaly is e téren aktív DJ srácnak, aki nem a halálosan unalmas Paradise City, Poison, Livin’ On A Prayer és társaikat rotálta, hanem nagyon jó érzékkel válogatta a modernebb zenéket is. Olyannyira, hogy az utolsó éjszaka a szokottnál is hamarabb kellett volna a véget érnie a bulinak, de konkrétan lázadásig fajuló helyzettel a közönség kikövetelte a szokásos hajnali 4-ig a bulit, amire szerencsére végül a vezetőség is rábólintott.
Mindez jól példázza, hogy aki akarta, mindvégig nagyon jól érezhette magát és jót bulizhatott a Rockmaratonon. Persze voltak kényelmetlenségek, kellemetlenségek, ahogy fentebb is megemlítettem párat, de azokon a koncerteken, a jó keveréseken, a kiváló külföldi és hazai zenekaroknak köszönhetően és az elsőrangú napzáró rockbulikon mindenki kitombolhatta magát úgy, hogy megkapja azt, amiért idejött. A Rockmaraton mindig is a kemény zenék legnevesebb hazai fesztiválja volt és az idei tapasztalatok alapján az is marad.
19:53
