beszámoló [koncert]  2025. július 19. szombat   12:58

nincsen hozzászólás

  A punk-rock legenda 3 év után ismét fellépett a Parkban. A 70 éves fenegyerek idén tavasszal új albummal jelentkezett, Dream Into It címmel, amelynek az It’s A Nice Day To… Tour Again nevet viselő körútjának egyik állomása volt Budapest. Az időjárás most sem a kedves nyári arcát mutatta, de legalább nem áztunk el, mint 3 évvel ezelőtt. A rajongóknak ez nem szegte kedvét, változatos korosztály gyűlt össze, hogy bulizzanak egyet a 80-as évek ikonikus figurájával.
  
  Előzenekarként a Dope Calypso kapott lehetőséget melegíteni, akik rock dalaikkal ezt hozták is. A trió egy rövid koncert után levonult, hogy az átszerelést követően teret adjanak a legendás csapatnak, ami ugyan több tagcserét megélt, de egy évtizede már azonos felállásban játszanak. Stephen McGrath viszi a basszust, Paul Trudeau ül a billentyűknél, Billy Morrison gitározik, és Erik Eldenins üti a dobokat. A másik gitáros, Steve Stevens nevét külön ki kell emelnünk, hiszen Idol mellett nagy szerepeket kap a koncerteken. Külön blokkja volt most is, és több dalban volt kiállása. Nem csak ő tehermentesíti az énekest. Hangsúlyos volt a vokál is, ami szintén hagyott Idolnak pihenőt, mert a punk életérzés fárasztó, az látszott. Természetesen most is megvoltak a kötelező átöltözések, felső test villantás, frizbi dobálás a közönségnek, de én kicsit azt éreztem, hogy Idol kiégett már ebben egy kicsit. Ezt tovább erősítette bennem, hogy a setlist mindössze 15 dalból állt.
  
   Üde színfolt volt, hogy az új lemezről 4 nótát is hozott. A Still Dancing nyitotta az estét, majd jött a 77, Too Much Fun és a People I Love. Az utóbbiakból látszott, hogy Idol értékrendje változik. Meg is említette, hogy az életmódja elszakította a családjától (annak ellenére, hogy sosem volt nős, gyerekeivel és unokáival szoros a kapcsolata), és rengeteg szülinapról és összejövetelről maradt le emiatt, amit sajnál. Ezen felül is sok áldozatot hozott a karrierje kedvéért. Angliából New Yorkba költözött, ami jó döntésnek bizonyult, hiszen megnyiltak számára a kapuk a világhír felé.
   A régi klasszikusok természetesen vitték a showt. Jöttek sorban a kötelezők: Cradle Of Love, Flash For Fantay, Eyes Without A Face, az elmaradhatatlan Rebel Yell és zárásként a White Wedding. Két Generation X nótát is hozott, ami Idol első olyan zenekara volt, ahol nem gitáros volt, hanem énekes. A banda a 80-as évek elején feloszlott, ami után Idol elkezdte szólókarrierjét. A Ready Steady Go és a Dancing With Myself idézte meg az egykori bandát.
  
   Az imázs maradt a régi. A lázadó, jellegzetes mosoly, a klasszikus szőke haj összetéveszthetetlenné teszi Idolt a mai napig. A 90-es évek nehézségeiből talpra állva, amit szó szerint kell érteni, hiszen egy motor baleset után hónapokig rehabilitálták, és kis híján lábát is elvesztette, még most is a zenei színtéren van. Lelkileg megviselte ez az időszak, és a drogokhoz nyúlt, ami nem csak a magánéletét, a karrierjét is veszélyeztette. Erről bővebben ír önéletrajzi regényében, ami Dancing With Myself címen jelent meg.
  
   Mára lelke csendesedett, kiegyensúlyozottabb életet él. Jól láthatóan a 80-as években felépített arculata örök. A rajongókat ma is vonzza, a lázadás példaképének tekintik, ezért nem is változtat rajta. Bennem azért felmerült a kérdés, hogy szíve szerint kibújna-e már ebből a jelmezből?

azonosító (nem kötelező):	ellenőrző kód:	gépeld be ide:

új hozzászólás írása: