szerző: MorelloRockmaraton 2025 - 1. rész 2025. július 2-5, Dunaújváros, Szalki-sziget
A Rockmaraton fesztivált minden évben feltűnő érdeklődéssel várja a rock/metal rajongó közönség. Leginkább azért, mert Magyarországon talán jelenleg ez maradt az egyetlen nagyobb léptékű fesztivál, ami tényleg kizárólag a rock/metal közönséghez szól, ráadásul (talán épp emiatt) van ennek a fesztiválnak egy különleges miliője, amit sokan magukénak éreznek. Valamint képes nemzetközi szinten is abszolút versenyképes, a keményzenei színtér felsőligás neveinek sorát Magyarországra csábítani.
Running Wild, King Diamond, Powerwolf, Bullet For My Valentine, Rhapsody Of Fire, DragonForce, Soulfy, Grave Digger... Nehezen lehetne azt mondani, hogy ezek „futottak még” kategóriás, kevésbé izgalmas fellépők lennének. Néhányuk ráadásul időtlen idők óta nem járt már Magyarországon. És ha hozzávesszük a számos további, a maguk műfajában szintén kiemelkedő csapatot és a hazai színtér legnépszerűbb, legnagyobb érdeklődésre számot tartó metalbandáit, tényleg nem lehet semmilyen panasz a felhozatalra.
A zenei program tehát adott. A helyszín is adott, amit már jól ismerhetnek a Rockmaratonozók, hiszen hosszú ideje a strandolásra, könnyed időtöltésre alkalmas dunaújvárosi Szalki-sziget ad otthont a rendezvénynek. És már a fesztivál kezdete előtt is több olyan gesztust tettek a szervezők, amelyek mindenképpen megsüvegelendőek.
Az egykor nagynevű dunaújvárosi Dunai Vasmű bezárásával utcára került dolgozóknak ingyenes belépőt biztosított a Rockmaraton. Nem tudom persze, végül hányan éltek ezzel a lehetőséggel, de a gesztus mindenképpen példaértékű.
Valamint itt végre megszabadultunk az általam szívből gyűlölt, pénzlehúzós repohár rendszertől. Pontosabban volt repohár rendszer, csak a belépésnél mindenki kapott kupont is, így nem a saját pénzünknek kellett újra és újra a végtelenségig cirkulálni mások zsebében. Mennyivel korrektebb és szerethetőbb volt, amikor a pluszban befizetett repohár díjat a buli végeztével visszakaphatta az ember, de hát ma már erről csak álmodni tudunk... Így a mai lehetőségekhez mérten kifejezetten örültem és szimpatizáltam a Rockmaraton megoldásával.
Volt tehát több olyan gesztus, amit magukénak érezhettek a látogatók, amik a fesztiválozók érdekeit szolgálták. Ugyanakkor több olyan döntés, újítás is volt, amely viszont rossz szájízt hagyott a látogatókban és megfigyelésem szerint sokak hangulatára rányomta a bélyegét. Ilyen például, hogy fizetőssé tették az addig ingyenes mobiltelefon töltési lehetőséget, illetve az utolsó pillanatban kiderült, hogy idén nem lesz a már régóta megszokott offrock tanya, amit sokan ugyancsak rosszul viseltek. A koncertek mellett sok fesztiválozónak izgalmas és fantáziadús lehetőségeket kínáltak az offrock programok, ez érezhető hiányt jelentett a rendezvényen.
Ugyancsak nagy meglepetést keltett, hogy a napijegyesek ezúttal nem jöhettek be a sátorterületre, így a haverokkal összejövés, bandázás – ami a Rockmaraton egyik legfőbb vonzerejét jelenti a koncertek mellett – eléggé nehézkessé vált. A napijegyeseknél olyan terv is volt, hogy ha egyszer kimentek a fesztivál területéről (Ebédelni, vacsorázni? Haverokhoz? Elkalauzolni valakit?), akkor még egyszer nem térhettek vissza. Ezt olyan elemi felháborodás követte, hogy végül hamar megszüntették a szigorítást.
Emlékeim szerint leghátul, a fő nagyszínpad környékén mindig is voltak toi-toi vécék, most viszont nem volt egy se. Mindenhonnan könnyen és hamar el lehetett érni vécézési lehetőségeket, egyedül innen kellett többet zarándokolni, ami viszont kényelmetlen volt.
Azt viszont feltétlenül meg kell jegyeznem, hogy a vécék higiéniai állapotáról csakis szuperlatívuszok hangján lehet beszélni. Akárhol és akármikor keresett vécét az ember, mindegyik olyan volt, hogy enni lehetett volna róla... Maximális tisztelet és hála emiatt a szorgos takarító személyzetnek!
A tavalyi beszámolómban említettem, hogy bár az italos pultok mennyiségét és elhelyezkedését megfelelőnek ítéltem, a kiszolgálás lassúsága szintén sokak számára bosszantó volt. Egy olyan fullos napon, mint a Judas Priest volt, teljes egészében elvesztették a harcot.
Idén a saját megfigyelésem alapján szerintem úgy alapból nem volt annyira zsúfolt a fesztivál, emiatt annyira vállalhatatlan sorok ki sem alakultak, viszont előfordultak olyanok, hogy nap végére elfogytak bizonyos készletek, vagy néhány pultnál konkrétan át volt húzva minden italféle, vagyis ott feleslegesen akartunk volna italhoz jutni. Az árakat most külön nem említem, fesztiválon nyilván nem meglepő módon jelentősen drágább minden, aztán az már ízlések és pofonok, hogy kinek mi fér bele és mi nem.
A legbosszantóbb jelenség, hogy a korábban legalább felülről fedett kisszínpadnál idén már semmilyen szintű fedést nem kapott a nézőtér. Így az olykor már délután 1-2-kor, iszonyatos kánikulában kezdő hazai zenekaroknak szinte esélyük sem volt, hogy érdeklődőket vonzzanak a napsütötte nézőtérre. Nagy kalaplengetést érdemelnek azok a rajongók, akik még ilyen korai időpontokban is ott álltak és támogatták ezeket a zenekarokat.
Úgyhogy a közérzet szempontjából adódtak pozitívabb és negatívabb tényezők egyaránt, de a lényeg mégis a koncertek egy zenei fesztivál esetében, itt pedig szokott módon a bőség zavarával szembesülhettünk. Általában délután 1-2 órától kezdve már beindult valamilyen csörömpölés, a fő színpadoknál 16 óra körül kezdődtek a nagyobb nevek, a buli pedig egészen hajnali 1-ig, 2-ig tartott. A két főszínpad egymással majdnem szemben elhelyezkedve, oda-vissza váltották egymást a koncertek, a kisebb színpad programja szükségszerűen valamelyikkel átfedésben volt.
Július 2 – szerda
A beköltözős napon is már délután 1-től rázendített a kisebb színpad. A fő színpad délután 4-től indított a Visions Of Atlantis-szal. Az osztrák szimfo-metal csapat még a korai időpontban igyekezett megteremteni a hangulatot és a színpad előtt megjelent rajongóik láthatóan vevők is voltak rá. A banda már egy jó pár éve ráállt a kalózos tematikára, ma is mind zeneileg, mind külsőségekben ezt képviselték. A két utolsó kalózos lemezükből állt a program, kellemes hangulatú buli volt így kezdésnek.
A másik színpadon kezdődött volna a 35. jubileumát ünneplő Omen, de a molinón és a beálláson kívül hosszú ideig semmi nem történt. Annyira elment az idő, hogy végül tényleg eltolódott az egész koncert, így végül az impozáns színpadképet felépítő Gloryhammer kezdhetett ismét a fő színpadon. Láttam már őket többször, pár alkalommal szórakoztató ez az olykor paródiába hajló fantasy-metal. Új énekesükkel, Sozos Michael-lel is láttam már a koncertjüket, aki elődjéhez hasonlóan remek hang és karakter. A rajongók továbbra is zabálták őket, van pár fülbe simuló, dúdolható nótájuk, de nekem sokadszorra, viszonylag rövid időközökkel egymás után már unalmas a produkciójuk.
Csak jöhetett végre az Omen, akiket végül az elmaradó Lord sávjába raktak át. Ők a 35 éves jubileumot arra használták fel, hogy a csapat jelenét is erőteljesen megmutatták (az idén megjelent Kell Az Ima album konkrétan a koncert teljes középső blokkját elfoglalta a Látszatkirályság, Kellenek Az Imák, Végítélet, Méregpohár dalokkal), de a régi időszakaikat is felvillantották pár dal erejéig Nagyfi Laciék.
Indításnak a Pokoli Évek és a zakatolós Könnyű Szívvel már bejáratott koncertnóták, de az olyanok, mint A Család, Most Kezdődik már nem olyan gyakori vendégek a csapat utolsó időszakából. A végső blokk is szolgáltatott meglepetéseket (pl. a Ne A Pénz vagy az Anarchia című dal színpadra kerülése), de a Fagyott Világ, Csillaga Hívja, Padlón Vagyok, Hajsza A Tűzzel szinte már kötelező jellegűek élőben.
Szólhatott volna kicsit jobban a csapat, a gitárok hangja túlságosan el volt mosva, élesebben, harapósabban szerintem ütősebb buli lehetett volna. És ez kicsit a tagokra is vonatkozik, mert emlékszem, amikor Nagy Máté gitározott a csapatban, szinte füstölt alatta a színpad és a húrok, nagyon jó kiállása volt. Tóth Károly azonban sokkal statikusabban, mondhatni egykedvűen szállította a riffeket és a szólókat. Pazdera Gyuri, az ős-Pokolgép tagjának csatlakozása basszusgitáron egészen pikáns, szépen, tisztán dörgött a hangszere, de maradjunk annyiban, hogy az ő karaktere se a fiatalosságot sugározta a zenekarban.
Szóval saját magam számára is meglepő módon, az öreges jelző jutott eszembe erről a koncertről. Persze meleg volt, bár ekkorra talán kicsit lejjebb hagyott a kánikula, de kellenének olyan tagok, akik ezt a harapós, tökösebb zenét hasonlóan harapós, tökösebb kiállással tolmácsolnák. Ha más nem, Stula kellett volna hogy legyen erre a megfelelő ember, de ő sem szántotta fel a deszkákat. Szó se róla, élvezhető volt a buli és a számok is, de kiállás tekintetében az Omen szerintem jóval többre lenne hivatott, mint amit most láttunk.
Nagyon vártam a The Hu előadását, a semmiből előtört mongol csapat a rockvilág új üdvöskéjévé küzdötte fel magát. Nem voltam jelen a 2022-es Akváriumos bulijukon, amit nem is bántam, mert állítólag brutál heringparti volt és maga a helyszín sem volt kedvemre való egy ilyen eseményhez, de a Rockmaratonon mindenképpen meg akartam nézni őket élőben.
A rendkívül látványos színpadképet és igazából az összes dalt is amolyan vészjósló, csatába hívó, szilárd határozottságot sugalló hangulat hatotta át. De hát Dzsingisz kán utódjaitól mit is várnánk. Gyönyörű, tiszta hangzással játszott a The Hu (legalábbis a koncert második felében mindenképpen) és így élőben szerintem még erőteljesebben, rockosabban szólaltak meg, mint amúgy. Ez jót is tett az előadásuknak, tényleg harapósabb, fenyegetőbb, erőteljesebb hatása volt a daloknak. Még a közönségben is többen lengettek mongol zászlót és úgy ránézésre is jelen volt néhány mongol rajongó a koncertjükön, úgyhogy ezek szerint sokakat sikerült a hatásuk alá vonni különleges, a jellegzetes torokéneket is gyakran tartalmazó nótáikkal.
A mongol csapatnak 2 teljes nagylemeze jelent meg eddig, meg persze jó néhány saját jogon is ismertséget befutott sikerdal, ezekből játszottak leginkább. A közönség már az elejétől is vette a lapot, de már megfigyeltem, amint valaki (bárki) előhúz egy Iron Maiden feldolgozást, onnantól a tömeg megőrül. Így volt ez most is, a The Trooper-t értelmezték át a maguk világára, innentől érezhetően még aktívabbá vált a közönség. Többen még pogózni is kezdtek.
Ma a rock/metal világban már úgy vágyunk mindenféle különleges, egzotikus hangzásokra, kiállásokra, mint a Szaharában egy pohár vízre. A The Hu ennek köszönheti a figyelmet, hogy valóban különleges, semmihez se hasonlítható zenei világ, amit összeraktak. A torokéneket az örökmozgó frontember Jaya és a szigorú kiállású Gala szolgáltatták elsősorban, de többiek is többször közreműködtek. A szemet gyönyörködtető, különleges hangszerek mellett persze gitár, basszus, hagyományos dob és perka is jelen volt, így hozták össze a különleges hangzásukat.
Az olyan számok, mint a Lost, The Gereg, Song Of Women, The Legend Of Mother Swan, Tatar Warrior is arattak, de a csúcspont számomra a Wolf Totem volt, ami egy igazi harci induló. Az azt megelőző Yuve Yuve Yu is erőteljesebben, karcosabban szólt itt, mint eredetiben, a záró This Is Mongol pedig szintén nagyot ütött. Ilyen körülmények és optimális hangzás mellett szerettem volna megismerni élőben is a The Hu-t és nem is csalódtam. Mindenképpen a nap egyik különleges élménye volt a koncertjük.
Nem sokra rá, a szemben lévő színpadon kezdett az Ossian. Róluk már sokszor leírtam, nem ragozom többször, hogy élőben abszolút szeretnivaló, lélekemelő hangulatú a koncertjük, erőteljesen, feszesen játszanak, jó hangzás mellett egyszerűen semmilyen komolyan vehető kritika nem érheti őket se zenei, se egyéb értelemben. A közönség szeretete körbelengte őket, ezt nem lehet máshogy értelmezni. Paksi Endre is számos szimpatikus kommentárral biztatta a közönséget, dalaiban már jó ideje igyekszik a pozitív szemléletet megjeleníteni.
Persze nyilván kihagyhatatlanok az olyan nóták a programból, mint A Rock Katonái, Acélszív, Rocker Vagyok, de a műsor döntő többsége a 2010 utáni évekből szólt és mivel a közönség imádta ezeket a dalokat is, ez már önmagában beszédes, hogy bizony a mai Ossian számok is bőven megtalálják az utat a szívekhez.
Nekem hosszú ideje Kálozi Gergely dobos az igazi motorja a csapatnak élőben a rendkívül feszes, erőteljes játékával, persze a Paksi-Rubcsics páros kémiája és szerzeményei nélkül mit sem érne az egész. Erdélyi Krisztián játéka és basszus hangzása is figyelemre méltó volt, szóval nagyon együtt van a csapat, remélem még hosszú ideig kiszolgálják a rajongókat.
A nap fő bandája a Powerwolf volt, akiknél szerintem 10 éve sose gondoltuk volna, hogy ilyen magasra jutnak. Igazából a power metal zenei rész, ha lehántjuk a körítést, nem hoz olyan észveszejtő különlegességeket abba az europower zenei világba, amit már jó ideje ismerhetünk. De nagyon jól kitalálták ezeket a gregorian manírokat, a sztorit és grandiózusságot a zenekar köré és így összességében tényleg kialakítottak egy olyan hangzásvilágot, ha csak egy dallamot is meghall valaki bármelyik számukból, rögtön tudja, hogy ez egy Powerwolf nóta. És ez épp elég ahhoz, hogy elmondhassuk egy bandáról, hogy ők valóban letették a névjegyüket a zenei világban.
A Powerwolf-ot sokszor láttam már, velük egy időben játszott a Neck Sprain-ből, FreshFabrik-ból ismert Horváth „Pityesz” István nevével fémjelzett, thrash/hardcore durvulattal berobbanó Beton nevű formáció. Őket akartam volna megnézni, de végül összességében mégis a Powerwolf-nál maradtunk. Úgyhogy a Beton most kimaradt, de szeretném őket mindenképpen elcsípni még valahol.
Tavaly az MVM Dome-ban a Powerwolf minden eddiginél grandiózusabb, kristálytisztán szóló, nagyszerű koncertet adott. A legjobbat az eddig általam látottak közül. Ha csak megismétlik azt a bulit, nekem több nem is kell.
A program döntően úgy épült fel most is, mint a tavalyi koncerten, minimális változtatásokkal. A grandiózus, baromi látványos vetítésekre alapuló színpadkép lenyűgöző volt, pirotechnika is volt persze dögivel. A gitárosok oda-vissza rohangáltak a deszkák és a különféle emelvények között, mint ahogy Falk-Maria Schlegel is többször előre jött a szintetizátorja mögül a tömeget biztatni, máskor pedig egy hatalmas orgonát is bevontattak neki a színpad közepére. Attila pedig már eleve egy emelvényről ereszkedett alá a színpadra.
Úgyhogy látványból szerintem kihozta a maximumot a Powerwolf, amit ki lehetett, a dalok pedig ugyanúgy sütöttek, mint eddig. Az utóbbi néhány lemezzel kicsit ráállt egy tömeggyártás jellegre a Powerwolf, a daloknak a teljes felépítése, sőt a dallamvilága is olykor önismétlőnek hat. De mivel még mindig nem felejtettek el baromi jó, emlékezetes, énekelhető, dúdolható dalokat írni, ez igazából senkit nem zavart.
Így hát nem lehetett senki számára meglepő, hogy már első hallásra is ismerősnek tűnhet minden dallam, minden váltás az olyan nótákban, mint a Bless ’em With The Blade, Incense & Iron, Army Of The Night, Amen & Attack, Fire And Forgive, Heretic Hunters, Blood For Blood, de a csapat jó dalszerzési, dalfelépítési érzéke ezekből a számokból is kitűnik. Nagyon jól működtek a Sinners Of The Seven Seas, az Attila és Falk bohó kis táncával elővezetett Dancing With The Dead, a marcona Armata Strigoi az újkori slágerré váló Demons Are A Girl´s Best Friend, a középtempós Stossgebet és persze a legnagyobb buli az ő diszkográfiájukban már klasszikusnak tekinthető Sanctified With Dynamite, We Drink Your Blood, Werewolves Of Armenia számokat jelentette.
Természetesen a szokásos kis játszadozások, egymás cukkolása, a közönség énekeltetése és a többi kis jelenet már sok esetben ismerős lehet, de az új számok pár új nüanszra is lehetőséget biztosítanak. Valamit nagyon eltalált a Powerwolf, mert zeneileg is abszolút élvezhető, befogadható a munkásságuk, de élőben ez a már-már színházi előadás még rárak egy nagyot az élményre. Érdemes volt őket választani erre a szerda estére, nem hiszem, hogy bárki is csalódottan távozott volna a koncertjükről.
Kellemesen lemerített az első nap, persze nyilván lett volna még, ami érdekelt volna, de így sikerült összekombinálni a dolgokat. A másik fő színpadot záró Romeó Vérzik különösebben nem érdekelt, így inkább visszavonultunk a sátorokhoz az Engedd Belém című dal hatására.
Július 3 – csütörtök
Csütörtökön is volt látnivaló bőven. A kisszínpad programját egyelőre távolról hallgattuk és akármilyen hőség volt, azért délután 4-re a Don Gatto-ra muszáj volt bemenni. Aczélos Balázsék nem arról híresek, hogy elpunnyadnának egy nyári kánikulától, ők még ilyenkor is körbeugrálják a színpadot és közönséget is lendületbe hozzák.
Az utóbbi évek számaival is frissítették a programjukat, de a már bejáratott koncertslágerekből is volt bőven. Meg persze a szokásos agyament kommentárokból is. Budavári Zoli még a közönségbe is lejött énekelni és ugrálni. Ilyen hőségben (említettem, hogy ezúttal nem volt borítás a kisszínpad nézőtere fölött) persze nem lehetett elvárni olyan óriási őrjöngést, vad stagedive-okat a közönség részéről, mint ha este 10-kor játszott volna a csapat (emlékezetesek lehetnek a korábbi Rockmaratonos Don Gatto fellépések), de így is élvezetes bulit adtak.
Nem bántam meg, hogy őket választottam, pedig nagyon megnéztem volna a nagyszínpadon az ugyanebben az időpontban tevékenykedő Warmen-t. Vagyis Janne Wirman ex-Children Of Bodom billentyűs és az Ensiferum frontember Petri Lindroos bandáját, amely egyfajta Bodom utánérzetet jelent, a sajátok mellett pár Children Of Bodom nótával a programban. Ha nem a köztudottan remek koncertbanda Don Gatto-val ütköztek volna, biztosan a Warmen-t választom, de legközelebb biztosan nem hagyom ki őket.
Aztán inkább az árnyékból, strandról vártuk azt, hogy elmúljon a nagy hőség, innen is lehetett valamennyire hallani a Moby Dick zúzását és a Cemetery Skyline gótikus-melodikus, amúgy egész kellemes hangulatteremtését (A mindenhol ott lévő Mikael Stanne frontember és az Insomnium-ban és az Omnium Gatherum-ban érdekelt Markus Vanhala gitáros nevét érdemes megemlíteni).
A Steel Panther-t aztán már ismét a színpad elől követtük, mert a színpad két oldalán tevékenykedő rúdtáncos lányok mégis szemrevalóbb jelenség voltak a retro diszkókból hajnali 4-kor kiebrudalt, 20 éves kigyúrt pasikra vadászó vénlányoknak kinéző tagoknál. A Steel Panther-ben az a szimpatikus jelenség, hogy számos önironikus humor, geg, kikacsintás van az amúgy teljesen vállalhatatlan dalszövegeikben és a körítésükben, emiatt lehet szórakoztató a produkciójuk. Ahogy mondani szokás, remélem ez komoly, mert viccnek azért durva lenne...
Satchel persze amúgy jó gitáros, a frontember Michael Starr is ujja köré tudja csavarni a közönséget, jó hangja is van, valamint a tupírhaját tekintve beilleszkedett a basszusgitáros Spyder is. Így a bőven túlzó és parodisztikus Asian Hooker, Fat Girl, 17 Girls In A Row, Eatin´ Ain´t Cheatin´, Community Property, Gloryhole, Death To All But Metal nyilvánvalóan működtek a közönségnek. Megvoltak persze a szokásos jelenetek, a rajongólányok színpadra invitálása, az egymásnak beszólogatás, ugratás. Egy ilyen fesztiválprogram amúgy is egy kicsit tömörített, ilyenkor viszont irritáló, hogy a viccesnek gondolt (amúgy sokszor fárasztó) dumálás, feleselés 5-6 percen keresztül történik a színpadon. Szóval lehetett volna több zene és kevesebb rizsa, de mindent figyelembe véve még pont szórakoztatónak tudtam értékelni a produkciót a fárasztó helyett.
Még mindig a humoros vonalat vitte tovább, csak (számomra) sokkal szimpatikusabb körítéssel a DragonForce. Ők letették az asztalra azokat az alapműveket, amelyek által technikásságban, gyorsaságban már nem lehetett tovább fejlődni, így egy ügyes húzással inkább a gamer, geek közönségnek kezdtek egyre több kikacsintást és tematikát szolgáltatni az újabb albumaikkal és azok körítéseivel. Ez pedig nagyon bevált nekik. Ahogy a tavalyi Barba Negrás koncertjüknél, ezúttal is nagy játéktermi gépek álltak díszletként a színpad két oldalán, ahol folyamatosan klasszik, retro játékok futottak. A gépek tetejére természetesen fel is tudtak mászni a tagok.
Tavalyhoz képest a fő sarokpontok mellett azért erősen variáltak a programon. A The Power Within albumról a Cry Thunder maradt csak talpon mostanra, amit sajnáltam, mert az egy baromi jó lemez, tele emlékezetes dalokkal. A régi időszakot még a Fury Of The Storm és a Valley Of The Damned képviselték, de már kibérelték a helyet az olyan újkori bulislágerek, mint a Doomsday Party, de az új lemezről elhangzott még a Power Of The Triforce és a Space Marine Corp is. Metal körökben már egy ideje bejáratott húzás valamilyen popszám feldolgozása, esetükben Céline Dion és Taylor Swift is áldozatul esett a My Heart Will Go On és a Wildest Dreams nótákkal. A rajongók természetesen zabálják az ilyen feldolgozásokat, úgyhogy élőben is felpörgették a hangulatot.
Pörgésből márpedig volt elég, mert a DragonForce híres arról, hogy feltekerik a BPM-et. Herman Li és Sam Totman gitárosok pedig ugyancsak megállás nélkül rohangáltak a színpadon. A szólómunkájuk persze most is elsőrangú volt. Élőben most hoztak magukkal egy harmadik gitárost, Billy Wilkins-t, csak nem tudom, hogy minek, mert két gitárral is teljesen jól szóltak eddig is. Hármasban persze több pózra, kicsit vastagabb hangzásra volt lehetőség, de nem éreztem jelentőségét ennek a felállásnak.
Az örökké mosolygós Luigi Anzalone vidáman adagolta a nyaktörő tempókat a dobok mögött, a 2022-ben véglegessé vált tagságú Alicia Vigil basszer pedig mostanra már jól beilleszkedett, a közös pózokkal, vokálokkal egyaránt támogatta az előadást. Szerencsére a koncert vége felé az örök tartozékától, a béna sapkájától is megszabadult, hiszen mi sem szebb látvány annál, ha egy lány dobálja a haját a színpadon.
A játékosoknak és fantasy őrülteknek több dalt is szenteltek már, ezúttal az A Draco Tale hangzott el, végezetül pedig minden Guitar Hero játékok legextrémebbje, a DragonForce alapműnek számító Through The Fire And Flames. Marc Hudson énekes a kiváló hangja mellett a közönség szórakoztatásában is jeleskedett – bedobtak egy plüss csirkét a közönségben, akik önfeledten dobálóztak vele. A végén alig tudta visszakérni a rajongóktól, haha!
Úgyhogy a DragonForce szerintem maximálisan szórakoztató műsorral kedveskedett a fesztiválozóknak, jó volt egy ilyen kis oldottabb, vidám hangulatú metalt is hallani. Ütközés miatt kimaradt sajnos az Avatarium, akik mindig nagyon hangulatos, átélhető produkcióval készülnek. Jártamban-keltemben még épp a nagy kedvencemet, a Pearls And Coffins-t csíptem el tőlük, így meg is bizonyosodtam előző megjegyzésem helyállóságáról.
Ideje volt a súly és a szigor érkezésének, így a Soulfly-t választottam a My Dying Bride helyett. Utóbbi esetében érdekes lett volna megtudni, milyenek az alapító frontember, Aaron Stainthorpe nélkül, de mivel az ő bánat-metaljukat sosem hallgattam, nem volt nehéz a választás.
Max Cavalera-ról már egy ideje tudjuk, hogy nem szabad nagy elvárásokat táplálni az ő színpadi teljesítménye iránt, és akkor nem lesz csalódás. Oké, hogy saját jogon még mindig legenda a faszi, de már közel sem az a színpadot felszántó, szikrázó szemű, ércesen bömbölő frontember. Adjanak egy jó kis válogatást a Soulfly legjavából, bivaly megszólalással, alakuljon ki egy alapos moshpit és extázisszerű zúzás a nézőtéren és onnantól én már rendben vagyok.
Mindez végül meg is történt. Kellett egy kicsi idő, amíg ténylegesen beáll a hangzás, de onnantól bivalymód megdörrentek a törzsi ritmusokkal megvadított betonsúlyú tételek. Elsőnek a Seek ’n’ Strike-ra lehetett tombolni, majd máris másodikként érkezett a dzsunga-metal alapmű Prophecy. Igazából ma inkább a legkorábbi dolgaikból válogattak, az első 3 album terméséből, a Bring It, Bumba, Back To The Primitive, Tribe, Eye For An Eye dalokkal. A legújabb Totem-ről az egy szem Superstitions fért bele. Azért el tudtam volna képzelni még néhány tételt, a közép-időszakból is, mondjuk a kiváló Dark Ages-ről. De valahogy mégse éreztem hiányérzetet a koncert végére, elégedetten távoztam.
Ez elsősorban Mike DeLeon gitárosnak és Chase Bryant basszernek volt köszönhető, aki alapos zúzást, nagy átélést mutattak be a deszkákon. Bár nyilván nem állja az összehasonlítást az olyan doboslegendákkal, mint Igor Cavalera vagy Joe Nunez, de Zyon Cavalera is kifejezetten nagy átéléssel, erőteljesen, feelingesen hozta a ritmusokat a dobok mögött, a kis törzsi hangulatú fricskákkal együtt.
Szóval teljesen jól működött a csapat Max mögött, aki azért a kötelezőt tudta hozni és szemlátomást élvezte a koncertet. Az ő kiállása nyilván nem a régi, de legalább hallatszódtak a gitárpengetései, esetében már ez is örömteli. Nekem mindent összevetve tetszett a Soulfly – jól szóltak, nagy tombolás volt a színpadon és a nézőtéren is, ezek a dzsunga-metal dalok pedig felszabadítják azt az őserőt, amit ki akartak hozni Max-ék ebből a koncertből.
Kezdett a Running Wild a fő színpadon és bár nem szoktam őket hallgatni, azért nyilvánvaló, hogy meg kellett nézni Rock ’N’ Rolf-ékat. Ma már elég ritkán jelentkeznek nagylemezzel Rolf-ék, így a mai generációnak a „kalóz-metal” kifejezést egyértelműen kisajátította az Alestorm, de bizony a Running Wild volt az, aki eredetileg behozta ezt az életérzést a rockvilágba.
És ahogy említettem, talán generációs okok miatt is nekem sosem volt annyira a szemem előtt a Running Wild, de ennek mostantól illik megváltoznia, mert a csapat egészen kiváló koncerttel örvendeztette meg a régóta kiéhezett közönséget. Nem véletlenül Rock ’N’ Rolf a beceneve a frontembernek, a jellegzetes (ma már azt mondanánk, paneles, noha ezeknek a paneleknek a kialakulásában pont a Running Wild közreműködése is szerepet játszott) heavy metal témák mellett mindvégig jelen volt a rcok & roll játékossága is a zenéjükben.
Az egész csapat jókedvűen zenélt, Peter Jordan gitáros és Ole Hempelmann basszer közül előbbi volt jobban kalóznak öltözve, még egy fejkendőt is viselt, a vokálokba is besegített, utóbbi mindössze egy mentét húzott magára. Az igazi kalóz persze maga Rolf, aki a koncert vége felé még egy kalózkapitányi kalapot is magára aggatott.
Abszolút nem tűnt öregesnek vagy megfáradtnak a produkció, Rolf hangja is teljesen rendben volt. És mivel a magyar közönség igencsak ki volt éhezve már egy Running Wild koncertre, nem csoda, hogy egyfajta népünnepély jellege volt az egyes daloknak, minden egyes konferálást nagy ovációval fogadtak a rajongók.
A csapatnak 2021-ben jelent meg legutoljára albuma, de erről nem játszottak, inkább a ’80-as évek második felét, ’90-es évek elejét tartották a programon. A „legújabb” dal a 2012-es Shadowmaker lemezről hangzott el, sőt onnan rögtön kettő is: A Piece Of The Action és a látványos vetítéssel megtámogatott Locomotive. De a Fistful Of Dynamite, Bad To The Bone, Riding The Storm, Little Big Horn, a közönségénekeltetéssel kísért Branded And Exiled, a Lead Or Gold és a Soulless remek válogatásnak bizonyultak. Nagyon jól bemutatták a Running Wild nem túlcicomázott, hol középtempósabb, hol gyorsabb, de mindenképpen fülbemászó heavy metalos világát.
Talán meglepő lehet, hogy a csapat talán legismertebb albumáról, az 1987-es Under Jolly Roger-ről eddig még semmi nem hangzott el, a koncert végén is csak az egy szem címadó dal. Talán többen hiányoltak még néhány tételt erről a remek lemezről, hiszen a koncert törzsközönségét kitevő 40 körüli generáció nagy része valószínűleg ezzel az albummal ismerte meg a Running Wild-ot. A végére a kalózromantika egyedüli célja, a beszédes című Treasure Island maradt az 1992-es Pile Of Skulls lemezről, ezzel zárult a koncert.
Remélem, a Running Wild-ra nem csak a rajtuk szocializálódott generáció nézett ki, hanem a fiatalabb közönség is kíváncsi volt Rolf-ékra, mert abszolút szórakoztató, hangulatos volt a német kalózok produkciója. Ha már a kalózkodás kapcsán felhoztam az Alestorm-ot, ők ma már sokkal lazábban, sokkal dilisebben, őrült dekorációk között viszik tovább a műfajt, Rolf-ék pedig amolyan békebeli heavy metalt tolnak – de azt a leghangulatosabb fajtából.
És még mindig nem volt vége ennek az igen erős napnak. A másik színpadon készülődött a Pokolgép, akik az új énekessel Bánhegyesi Ricsivel tavaly meggyőzőek voltak, viszont a kisszínpad zárása a Pro-Pain volt, akiknek kérlelhetetlen hardcore/metalja számomra vonzóbb zárásnak bizonyult.
Nem is bántam meg, hogy Gary Meskil-éket választottam, a Pro-Pain ugyanis hengerelt. Brutálisan hangosan szóltak, emiatt talán kicsit kásásan is, de a csapat nyers brutalitása, magával ragadó adrenalinfröccse kellően ellensúlyozta, hogy esetleg nem hallottunk ki tökéletesen minden riffet vagy szólót. Gary állhatatosan kajabált a mikrofonba, de mindenki más is alaposan odatette magát. Sajnáltam Adam Phillips és Matt Sheridan gitárosok távozását, eszelősen zúzó, jó karakterek voltak, de a helyükre érkezett Greg Discenza és Eric Klinger páros is abszolút működőképes volt.
Régen volt már utoljára Pro-Pain nagylemez, bőven itt lenne az ideje egy újnak, de Gary-ék a rendelkezésükre álló időben igyekeztek minden időszakukból felvillantani 1-2 dalt. A Pro-Pain-nél erőteljesebb zárása nem is lehetett volna ennek a napnak. És mivel az ilyen hardcore/metal bandák klubkoncerten szoktak a legjobban működni, jó lenne egy ilyen saját eseményen is rövidesen viszontlátni nálunk Gary-éket.
11:55
