beszámoló [koncert] 2025. június 19. csütörtök 07:57
nincsen hozzászólás
szerző: ÁdámImagine Dragons & Declan Mckenna - Szenvedő, felemelő és melengető 2025. június 14. Puskás Aréna
Június 14.-én ellátogatott hazánkba az elmúlt évek egyik legnagyobb alternatív rock zenekara, az Imagine Dragons. A banda 2008-as alakulás és 2012-es felemelkedése alatt többször is megfordult nálunk (legutóbb a Sziget fesztiválon 2023-ban), de nekem most sikerült kijutnom rájuk először. Ezzel azt akarom megjegyezni, hogy akik esetleg sokadjára látják ezt a fellépést (és elég nagy átfedés van köztük, ugyanis az új albumuk, a LOOM, eléggé alul reprezentálva volt) azok számára könnyen laposabbnak érződhetett, mint amilyen friss (Reynolds csupasz felsőtestét először élőben látó) szemekkel volt. Ha valakinek kellene egy kis bemutatás a mai témáról (bár ezt kétlem): Az Imagine Dragons egy amerikai pop-rock együttes, amely 2008-ban alakult Las Vegasban. Legismertebb dalaik közé tartozik a Radioactive, Demons és a Believer. Zenei stílusuk keveri a rockot elektronikus és pop elemekkel. Gyorsan világhírűvé váltak fülbemászó dallamaikkal és energikus előadásaikkal. De az este nem indult ennyire erősen, a következő okok miatt:
Declan McKenna – az előzenekar McKenna igazán fiatalon, alig 16 évesen tört be a zenei világba, a Brazil című számával mely a FIFA ellenes protest-song, ami ezen koncert “fénypontja” is volt, ugyanis ebben szerepelt egy szó, amit még értettem is. Semmim sincs az énekes és a támogató bandája ellen, még ha eléggé el is tér a stílusuk az általam hallgatott számoktól. Bevallom, az első alkalom, hogy az angol énekes nevét hallottam/olvastam az ennek a koncertnek a jegyén volt. Az a minimális felkészülés, ami a koncert előtti órákban történt nem vértez fel ahhoz, hogy önmagukhoz hasonlítsam a fellépőket, vagy hogy megmondjam, hogy egy Declan McKenna és a sleppje rajongónak milyen élmény lehetett. De elmondhatom milyen volt első alkalmi hallgatóként, akár úgyis, hogy magát az előadást nem minősítem. Ugyanis nem nagyon hallottam.
Az énekes hangja egy különösen balszerencsés párja volt a stadion hangosításának. A folyamatos visszhang, mikrofon ki- és bevágása, az inkonzisztens hangerő mind rontották az akusztikus élmenyem. Egy közel másvilági hangulat bújt meg a számok alatt, mintha valaki szét állítgatta volna egy CRT TV beállításait miközben az MTV-n Ween-t hallgatott. Ezt csak erősítette a videóiból ismerős élénk színes kavalkád a fő kivetítőn, főleg mikor élő felvételekkel és a kivágásokkal keveredett. El nem tudom képzelni miféle átok sújthatta szegény előadókat, hogy egyszerre sose hangozhatott jól az ének és a hangszerek sora, csak külön. Mint írtam, nincs jogom magában az előadóban csalódni, de a koncert élményben igen. Így nem is tudom számonként kiemelné az érdekességeket, hiszen közel elválaszthatatlanok voltak egymástól.
Ezután eléggé tartottam pár dologtól. Velem van a baj vagy a hangosítással? Ennyire rossz helyen ülök és innen mindennek ilyen hangzása lesz? Ilyen lesz az Imagine Dragons is? Ha igen, akkor mégis hol a hiba? De szerencsére hamar válaszokat kaptam. McKenna a hangosítás áldozata lett, ugyanis Reynolds és társai, ha nem is hibátlanul, de klasszisokkal jobban hangzott. A csapat energetikus, nosztalgikus és élvezetes koncertet rakott össze, mind a monitorokkal, a speciális effektekkel (rengeteg konfettivel), mind a játékkal. Egy kis “feelgood” beszéd és egy színházias felsorakozás után be is indult a LOOM tour első budapesti előadása.
A setlist maga, mint azt korábban említettem, nem igazán a LOOM-ról szól. Hiába rövid az album, alig fért fel a fele, sokkal inkább egy Best-of válogatásra, a legismertebb számok felsorolására hajazott (bár én személyesen még így is hiányoltam egy Monster-t, vagy egy Warriors-t, de mindent azért mégse lehet). Ami lehet nem is a legnagyobb baj, hiszen az indító, Fire in These Hills véleményem szerint a legjobb az albumról, és így se helyezném annyira magasra egy ranglistán. Ennek ellenére remek átvezető volt, a kicsit másvilági, lassú nyugodt(abb) hangzás az előzenekar és a már ismertebb slágereik közt. És ha már slágerek, rögtön követte is a Thunder, ami egy igazán megosztó számuk a mai napig, hiszen sokaknál ez volt a szám, ami megszilárdította bennük, hogy nem, nem szeretik ezt a hangzást, míg többeknél közönségkedvenc lett (főleg plázák setlist felelőseinél tapasztalatom szerint). Nem fogok tudni minden számon végig menni, de kiemelném a legérdekesebb dolgokat, köztük a Thunder instrumentális részének egy jóval rockosabb verzióját, amit egy erőteljes gitárszóló koronázott meg Wayne Sermon-tól. A Bones során Dan Reynolds énekes interakciói a közönséggel (és a beat boxolással) kifejezetten szórakoztató volt, öröm volt látni mi mindent dobnak bele egy amúgy elég komoly hangvételű koncertbe.
A Take Me to the Beach (ami szerintem jóval gyengébb a japán énekesnő, Ado kollaborációja nélkül) alatt előkerültek óriási strandlabdák is, csak hogy aláássák előző gondolatomat, és egy kicsit az a Shots és az I’m So Sorry hangulatát, amin pedig sokat javított Ben McKee basszusgitáros szólója is. Az akusztikus Next to Me többek szemébe könnyeket csalt, míg George EzraBudapest-jének eléggé hangos örömteli visszajelzés jutott.
A Radioactive, a szám ami bekövezte a bandát a slágerlistákra, is külön szeretetet érdemelt, talán itt volt a leginkább érezhető a közönség rajongása, ha kellett volna, Reynolds akár pihentethette is volna a hangját a szám alatt. Ehelyett egy amolyan dob párbajjal zárták a számot, ahol Reynolds egy második dobszetten támogatta Andrew Tolman-t, alapító és visszatérő dobost, aki Daniel Platzman távozása után tart újra az együttessel. A Demons-nak kifejezetten jól állt a zongorás intró, ahol megintcsak Reynolds sokoldalúságnak lehetünk szem- és fültanúi. A Natural (egy személyes kedvenc) után Reynolds folytatta a kezdéskor elhangzott gondolatait, mely szerint reméli mindenki azt kapta az estétől amire szüksége volt. E két szám engem személyesen elég erősen visszarepített középiskolás koromba, szóval úgy tűnik nosztalgiára vágytam előtte. Egy dolog biztos volt, az együttes komolyan vette mind magukat, mind közönségüket, mind az üzeneteiket, ami a rengeteg mentális egészséggel kapcsolatos nyilatkozataikban is megmutatkozik. A Sharks és az Enemy ugyan hozták a kötelezőt, de nem tudok nem arra gondolni, hogy talán kicsit előbbi helyre kerülhettek volna hangulatukra figyelemmel, itt a végéhez közel inkább egy tétel kipipálásának érződtek a best-of listán. Az Eyes Closed basszusa néhol hangosítási hibának, néhol szívhez szóló dübörgésnek hangzott a helyemről, de nem adott okot panaszra. Természetesen a Believer hatalmasat szólt, mint záró szám, a Puskás Aréna egy emberként üvöltötte a szöveget és az abban tartózkodó fájdalmat, ami így egy tökéletes pont volt az estére i-jére.
Összességében minden hibájával együtt, minden magas és mély pontjával az estét felejthetetlenként éltem meg, és csak remélni tudom hogy több ilyen “álomkoncertem” hasonló minőségű lesz a jövőben (talán kicsit hamarabb megjavuló hangosítással). Egy utolsó kérés a kedves olvasókhoz, ha már eljutottak idáig: ha ülő jegyet vettünk, üljünk is le.