beszámoló [koncert]  2004. november 20. szombat   16:49

nincsen hozzászólás

  Gondolom, nem árulok el azzal nagy újdonságot, ha azt mondom, Budapest és környéke igencsak bővelkedik jó koncertekben manapság. Ékes példája volt ennek az október 8-ai nap is, amikor a Mega Pubot a Gorgoroth és az 1349 riogatta, a Magura a Kultiplexben kergette extázisba a hallgatóságot, a Blind Myself pedig a Trafóban mutatkozott be a Korogból ismerős Keszei Krisztiánnal. Elsősorban az ő képzeletük termékére voltam kíváncsi, de nem hagyott hidegen a többi zenekar fellépése sem.
  
  Kezdésnek mindjárt be is robbant a Dévényi Tibor által tolmácsolt Lemezlovas dalát intróként felhasználó OneHeaded Man. Kicsit letörtnek látszottak a kevés néző miatt, ami persze érthető is, de ennek ellenére nagyon dinamikusan adták elő a tekert ütemekbőll álló, komplex felépítésű szerzeményeiket. Különösen András bizonyult aktívnak az este folyamán, folyamatosan lóbálta a szó szerint a nyakába akasztott héthúros gitárját, és közben folyamatosan vigyorgott, grimaszolt, egyszóval egy második frontemberként szerepelt az énekes Áron mellett, aki tökéletesen tolmácsolta dallamait, legyen szó a lassan induló Same Shit-ről, vagy a közös kedvencként felkonferált Blurry Past-ről. A ritmusszekció, pedig szép csendben brillírozott, és egy igen díszes szőnyeget terítettek a morzsoló riffek alá. A Feed The Pigs demo nótáin kívül még terítékre még néhány újabb keletű szám is, és hát ezek alapján sem lehetne megvádolni a fiúkat, hogy a slágerlistákat kívánják ostromolni egyszerű kis zöngeményeikkel. Nagyon kíváncsi vagyok a következő dobásukra, legyen az EP, stúdióalbum, vagy akár a kultikus Szomszédok zenéjét felhasználó intro...
  
  Ha jól tudom, a Wendigo a bulit lemondani kényszerülő Wackor helyére ugrott be. Személy szerint nagyon szeretem SlayerCsabiék muzsikáját, de az új dobossal színre lépő Wendigo maximálisan kárpótolt. A tagok előző csapatait (Da Capo, Stonehenge) ismerve sejthető volt, hogy nem éppen átlagos a zenéjük, és ezt a képzetet még csak tovább fokozta az erősítők előtt elhelyezett számos pedál, effekt, és hogy az Egyfejűekhez hasonlóan a megszokottnál itt is eggyel több húr volt a gitárokon. Műfajmegjelölésre azonban nem vállalkoznék, maradjunk csak annyiban, hogy metal, abból viszont minden, ami jó. Forbidden-hez hasonló betonozások, Nevermore-szerűen elborult hangulatok, amelyeket Bátky Zoltán jellegzetes dallamai, Jozzy bluesban gyökerező, lazán pengetett szólói, illetve a sajátosan ritmizált, tömény riffek tesznek egyedivé. Tökéletes példa volt erre a nyitónóta, a gyorsvonat módra zakatoló Disconnected, a vonszolós Two As One, vagy a kitörölhetetlen refrénnel bíró Man With 1000 Voices, amely már az ingyenesen letölthető Reconnecting EP után született, csakúgy, mint a Rainmaker című szerzemény. A programot záró feldolgozás, vagyis a Stonehenge Wendigo-ja előtt még elhangzott egy-két újabb darab is, amelyek ugyan döngöltek, mint az úthenger, de az is feltűnt, ezt a járművet ésszel irányítják.

  A fenti mondat utolsó fele tökéletesen áll az Isten Háta Mögött székelő formációra, igaz náluk a döngölés, és az ésszel való irányítás egy egészen más formában van jelen. Megmutatkozik ez már a hangolásnál is, ahol is kiderül, hogy a zaj, itt nem bántó tényező, hanem szerves része a produkciónak. A beállást követően azonban elhagyták a színpadot, és szép sorban, egyenként vonultak be a zenészek, utolsónak természetesen a frontember, Pali. Mindenféle előzetes bejelentés nélkül egy jammelős introba csapnak, ahol kapásból feltűnik, hogy milyen érzéssel üt a dobok mögött Lacika, de a tekintetek jelentős része Pálra tapad. Hiába, muszáj figyelni ezt a tébolyult mozgást, persze közben azért mindenki lelkesen bólogat a Közelítő távolító malomkőszerűen őrlő riffjére, vagy dúdolja a grunge beütésektől sem mentes refrénekbe préselt szürreális szövegeket, vagy egyszerűen csak andalog a stoneres lebegésekre. Az IHM-nek azonban a különböző idegállapotok közt örvénylő dalok mellett szerves részét képezik a meglehetősen spontán konferanszok is. Ezekből kiderül többek között az is, hogy a zenekar nem tudja, hogy mit is keresnek ezek között az együttesek között, illetve, hogy új tagja van a csapatnak, egy szobor, aki a felszopó funkcióját tölti be. Az újonc rövid időre ugyan, de megkapta a mikrofont is, egy meglehetősen tömör megnyilatkozás idejére. Annak ellenére, hogy ez a négyes élőben kifejezetten szórakoztató tud lenni, a zenéjük önmagában korántsem vicces, pláne nem idétlen. Nagyon jól megírt dalaik vannak, amelyeken csak javítanak a gyakran alkalmazott csúf, zajos improvizációik. Csak ajánlani tudom a súlyos, innovatív zene kedvelőinek, hogy tegyenek egy sétát a Sötétség Herczegének byrodalmában.

  Vélhetően így tett az este főzenekarának nevezhető Blind Myself is, akik talpig feketében csaptak a Horryfied By The Sun-ba. Ezt nevezem én in medias res kezdésnek! Valami elképesztő, micsoda energiákat szabadítottak fel, Ivánfi Dani például majdnem végig csukott szemmel, szinte transzban csépelte a mindössze három cintányérral felszerelt cuccát, Gergő átélte minden egyes elhörgött, elénekelt szavát, Szalkai Tibi pedig úgy adott nyomatékot egy befejezett dalnak, hogy nemes egyszerűséggel földhöz vágta, és ezzel elnémította a mikrofonját. Kolozsi Péter basszusgitáros néha még tovább is kiabált, mint azt az adott nóta kívánta, Keszei Krisztián pedig jellegzetes mozdulataival gesztikulálva facsarta ki a hangokat gitárjából.
  A látvány mellett azért nem felejtkeztek meg a játékról sem. Külön öröm volt hallani, hogy kicsit megvariálva adták elő a Worst-Case Scenario nagy részét, és ahol csak lehetett, kihasználták a két gitár adta lehetőségeket, gondolok itt a címadó számot levezető harmóniákra, ami így ikerben különösen katartikus volt, vagy a Labyrinth átformált középrészére. Ezen kívül számos főriff esetében előfordult, hogy a Korogból importált vendégmunkás begyorsítva játszotta azt, vagy csak elhelyezett benne egy extra díszítést. Sajnáltam viszont, hogy kedvenc Blind lemezemet csak a Ravens képviselte, mert ez a varacskos, kaotikus hangzás nagyon jót tett volna, mondjuk a Point Of No Return/Understanding Of Love kettősének, és valószínűleg összepréselt volna a Spirit Of Dead. Sebaj, elhangzott viszont az új lemezt nyitó One Day őrületes dallamorgiája, és az újabban kimaradhatatlan Left Hand Paints. Maga a megszólalás egyébként még a March Of Clowns-ból, és a Chase-ből is akkora szörnyeteget faragott, hogy a Wise Men Of The West szinte pihentetően hatott a műsor közepe tájékán. A legnagyobb zúzást mégis az utolsó szerzemény váltotta ki. Egy srác bekiabálta, hogy ő a Circle Of Pain-t szeretné hallani. Gergő visszakérdezett, hogy melyiket is mondta, majd a rajongó válasz helyett megkapta a Heavent nótáját. Nagyon jó ötlet volt ez a kérés, csakúgy, mint az egész este tető alá hozásának terve.
  
  Balszerencsés volt ugyan ez az időpont a pesti koncertek miatt, így csak a fanatikusok jöttek el Gödöllőre, de szerintem bőven megérte ez a kirándulás.

azonosító (nem kötelező):	ellenőrző kód:	gépeld be ide:

új hozzászólás írása: