Nehéz olyat mondani a svéd vikingek, az Amon Amarth koncertjeiről, ami már ne lett volna leírva huszonötször, hiszen igen sűrűn megjelentek nálunk az utóbbi időkben. Legutóbb 2016. decemberében léptek fel a Barba Negra klub falai között, előtte pedig ugyanabban az évben a Rockmaratonon, új nagylemezük pedig azóta még nem jött ki.
Így ez a mostani szabadtéri fellépés inkább egy ismétlésnek tekinthető (mondjuk a decemberi is az volt), egyfajta jutalomjátéknak a hálás magyar közönségnek. De nem volt ezzel semmi baj, hiszen ha sokadjára is szépen feltöltik a rajongók a helyszínt, az a napnál fényesebben bizonyítja, hogy akár egy évben többször is simán van kereslet az Amon Amarth koncertjére.
Egy szem előzenekarnak, a Sear Bliss-nek jutott a megtiszteltetés, hogy hangulatba hozza a publikumot a svédek előtt. Örültem az ő fellépésüknek, mert műfajilag nem lógtak ki túlságosan a főzenekarhoz képest, másrészt Nagy Andrásék szinte teljesen eltűntek a horizontról az utóbbi években és most végre újra az aktivitás jeleit mutatják. Én magam is jó sok évvel ezelőtt láttam őket utoljára.
Este 6-7 óra felé még nem volt óriási tömeg, de azért szépen gyülekezett a közönség a nézőtéren.
A felállás is megújult, most már csak egyedül Nagy András tartja a frontot a régiek közül. A zenekar hangzása azonban továbbra is megtartotta jellegzetes formáját, aminek Pál Zoltán harsonája ad egyéni ízt (annyira régen láttam már a csapatot, hogy rá még hosszú hajjal emlékeztem. Ma már csak rövidre nyírt séróval bólogatta végig a koncertet, derékból headbang-elve).
A csapatból mindenki lelkesen, jó hangulatban tolta a black metal témákat, egész jól is szóltak így este 7 felé. Főleg a nemrég 20 éves jubileumát ünneplő Phantoms album, valamint a későbbi Glory And Perdition és a The Arcane Odyssey tételeit játszották, de egy vadonatúj nóta is elhangzott, ami a The Mirror címre hallgat. András sokak örömére elmondta, hogy jelenleg éppen a stúdióban vannak (már úgy értve, amikor éppen nem az Amon Amarth előtt állnak a színpadon, haha!) és dolgoznak az új album felvételein. Talán ma már egy kicsit kikopott a köztudatból a Sear Bliss neve, köszönhetően az elmúlt évek passzivitásának és tagcseréinek, egy új hangzóanyag újra előtérbe hozhatja őket, itthon és külföldön is.
Bár a black metal műfajt különösebben nem szeretem, korrekt műsort láthattunk a Sear Bliss-től. Meglepett viszont, hogy a lassanként 25 éve zenekarvezető Nagy András kommentárjai, kommunikációja egy kissé sutának, esetlennek hatottak, ilyen múlttal már professzionális szint lenne elvárható. Lehet, hogy neki se tett jót a sok éves tetszhalotti lét, szóval ideje is újra berúgni a gépezetet, mert egyébként a műsorukra nem lehetett panasz.
Az Amon Amarth-nál viszont már jelen volt a nagybetűs profizmus, ők folyamatosan tudják emelni a lécet. A színpadkép hasonló volt a tavaly decemberihez, vagyis a szarvas viking sisakot formázó dob emelvény ezúttal is jelen volt, viszont – a színpad valamivel kisebb méretei miatt – a sárkányfejes hajóorrok ezúttal nem magasodtak a közönség fölé, amelyre tavaly a zenészek előszeretettel fellépdeltek. Pirotechnika viszont volt bőven – tűzcsóvák, robbanások, füstgép. Szóval a csapat koncertjei továbbra is piszkosul látványosak.
A hangzás sajnos már kevésbé volt acélos. A gitárok alig-alig szóltak kifelé, így a jellegzetes melódiákat, futamokat szinte csak sejteni lehetett, a fejünkben futó „lejátszóval” kellett kiegészíteni azt, amit hallottunk. Koncertek elején, 2-3 szám erejéig nem ritkaság a gyengélkedő hangzás, most viszont sajnos egészen a buli végéig hangsúlytalan volt a gitárok játéka. Jocke Wallgren dobolása, Ted Lundström basszusa és Johan Hegg üvöltése viszont mindvégig jól szólt.
A zenekar elmondása szerint a turné után nekiállnak az új lemez munkálatainak, most azonban továbbra is a tavaly megjelent Jomsviking albumig nyúló tételeket szedték elő. A műsor gerince nagyjából ugyanaz volt, amit decemberben vagy a Rockmaratonon játszottak, de szerencsére becsempésztek néhány kevésbé egyértelmű tételt is.
A klasszikusnak számító The Pursuit Of Vikings nyitány után az ultramelodikus As Loke Falls és a First Kill következett, a sort pedig folytatta a The Way Of Vikings, az utolsó lemez jól eltalált pillanata. Alapszámnak mondható a Valhall Awaits Me, noha élőben már nem mindig hangzik el manapság, így ennek a tételnek kifejezetten örültem. Meglepetésnek számított viszont a For The Stabwounds In Our Backs a 2002-es Versus The World-ről, mert szerintem már nagyon régen nem játszották élőben ezt a tételt. Kifejezetten helye volt az ilyen ritkaságoknak, bár én nem ezt a dalt választottam volna az albumról, mert kicsit egysíkúnak, hogynemondjam, unalmasabbnak hatott a többi között.
A tempó aztán felpörgött a Deceiver Of The Gods-zal és a Destroyer Of The Universe-szel, majd ismét egy ritka 2002-es dal került elő, a Thousand Years Of Oppression. Az Amon Amarth-ot gyakran éri az a kritika, hogy csak az utolsó 4-5 nagylemez nótáit preferálják élőben, most megmutatták, hogy tudnak ők bátrabban is nyúlni a setlist-hez.
A nagy lángcsóvákat eregető Death In Fire és az elsőrangú melódiákkal operáló Father Of The Wolf kötelező elemei a koncerteknek, a The Fate Of Norns címadó dala viszont nem, ez megint csak ritkaságnak minősült. A további nóták már kiszámíthatóbbak voltak, a War Of The Gods, illetve a ráadásban a nagy közös tülökből ivással és együtt énekléssel felturbózott Raise Your Horns, zárásként pedig a Guardians Of Asgaard és a Twilight Of The Thunder God mindenképp a zenekar legerősebb szerzeményeinek tekinthetők.
A rajongók azt kapták az Amon Amarth-tól, amire számítani lehetett: egy kőkemény, terjedelmes programot a zenekar életművének javából. A színpadi munkában és a jellegzetes hajlóbálásban sosincs hiány az Amon Amarth esetében, a koncertek hangulatát pedig az utóbbi években egyre látványosabb külsőségekkel dobják fel.
A pirotechnikáról már írtam, a viking sisak tetején helyet kapó dob emelvény is jól nézett ki, némelyik dalnál pedig talpig láncba öltözött viking harcosok léptek a deszkákra és küzdöttek meg egymással. Ugyanők később zászlókkal és lándzsákkal sorakoztak fel a színpad két szélén és onnan hergelték a közönséget. A Father Of The Wolf-nál pedig egy világító szemű, démonmaszkban színpadra vonuló mágusszerű figura babonázta meg a közönséget.
És ezzel még nem volt vége, a ráadásra a háttérben pillanatok alatt felfújtak egy gumi sárkány figurát, ami gyakorlatilag körbetekeredett a dobfelszerelés között. Nyilván nem egy Trónok Harca CGI sárkánnyal kell itt összevetni, de igényesen volt megcsinálva, egyáltalán nem keltett gagyi hatást.
Szóval az Amon Amarth-nak mindig vannak ötletei, amivel lehet még jobban feldobni az élő produkciót. Ha ez a kör lefutott, akkor talán már egy friss albummal fognak visszajönni legközelebb. A rajongóknak pedig egyáltalán nem kell amiatt aggódniuk, hogy esetleg sokadszor mennek el a svéd vikingek koncertjére, mert az Amon Amarth-tól mindig óriási hangulatú bulira lehet számítani.
17:30
