beszámoló [fesztivál] 2002. augusztus 4. vasárnap 11:26
nincsen hozzászólás
szerző: UtazóSziget2002 Negyedik (gringós) nap
Ma minden összeesküdött ellenem az okmányaim, az akkumulátoraim, a közlekedés és nem akarom tovább folytatni... egyszóval összevetve az egészet abszolút csúszást eredményeztek a dolgok összjátékai. Végre kiérkezve éppen a karaoke délutáni színpadnál gyűjtek össze a hiperaktív énektehetségek. Nagy-nagy odaadással énekeltek egy-egy megasztártól (például Karel Gott, Billy Idol...etc) minden formában és minőségben. Fájó szívvel, de ott kellett hagynom eme nagy tehetségű előadókat, mert utamat a Wan2 Színpad felé vettem, ahol éppen a német Al Gringo & The Original Psychobilly Krautboys On Moonshine lehelt egy kissebb adag életet az összegyűlt tömegbe. Öltözéküket a vadnyugati táj dolgos hétköznapjai ihlették meg, mivel egytől egyig tehénpásztor (azaz cowboy) felszerelést hordtak magukon. A színpadot, mintegy tíz fő szállta meg a fő zenei irányvonalnak a countryt és rock´nrollt megcélozva. Az is igaz, hogy a „hazai” színek képviselői többen voltak, mint a gyors közvélemény kutatásból is kiderűlt. Al Gringóék remek hangulatú bulit prezentáltak. Nem kímélték a feldolgozásokkal a nézősereget, volt ott Bobby mc Ferrin, Deep Purple, Madonna, Dieter Bohlen... persze mindezeket saját ízük szerint tették hangulatosan színte felismerhetetlenné. A Dont worry Be Happy számot üvöltéssel és vonyítással fűszerzve, a közönség bevonásával tették emlékezetessé. A dalokat gitárhegyekkel, pózannal, dorombbal, síppal, dobbal, nádihegedűvel, vokalista csajokkal és Mambo Kurt-tal (az ő hamisíthatatlan kinézetével „fehéring, fekete hózentróger, aranyozott vasalt nadrág”) adták elő. Kurt megjelenése abszolút kimagasló értékűvé tette a produkciót. Szerintem a Sziget két egyik legkiemelkedőbb felépőjének produkcióját láthattuk egy színpadon. Ha valaki a fellépés után valaki azt állítja, hogy a németek nem tudnak bulizni az roppantúl téved!
A rendelkezésemre álló idő egyre jobban fogyott, így nagy léptekben az Aboriginalnál vásárolt atomhabos sörömmel a Metal Hammer sátor felé vettem az írányt, ahol a nyolcvanas évek nagy metalhullábából jól ismerős, trashmetal Destruction-t vettem célba. Utólag bevallom, kár volt annyira sietni, mivel a koncert egy órás késéssel kezdődött, mely tényt természetesen megbocsájthajuk nekik, mivel a produkció hibátlan volt. Az egész hangulat maga volt a szegecsekbe vert pokol, őrületes gitárhúrreszelésekkel és a kétlábdob dübörgésekkel körítve. Meg kellett állapítanom hogy az egyik leghangosabb a Metal Hammer Színpad kihangosítása, és ez nagyon is így van rendjén. A sátor pedig ezt a hatalmas hangerőt is képes majdnem tökéletesen teljesen elnyelni, szinte csak egy-kétszáz méterre lehet meghallani kintről, hogy bent éppen koncert megy. A közönséget, ahogy kell, teljessen letaglózta az a szigorú, atom energia, mely a színpadról áradt bele az ott bent tartózkodók hallójárataiba. A legkissebb leállás se volt a lendületben, kivétel csak azokat a röpke pillanatokat melyek az átvezető szüneteket jelentették. A fellépésükről elmondható, hogy a pusztulás, melyet a Sentence of Death (1984) albumtól fogva hírdetnek, mind a mai napig tart rendületlen erővel folyik. Picikét én is visszacsöppenve éreztem magamat ártatlan gyermekkoromba, amikor is még szegecsekkel kivert, fekete műbőrdzsekiben rótam Pest utcáit valamikor a nyolcvanas években...
A szombati napon én csak épphogy érintőlegesen jártam a Nagyszínpadnál, a Pulp koncert végébe belekukkantva. Nem volt rossz, de így a Destruction után egy picit lagymatagnak hatott számomra a softrock. Persze ha nem lettem volna előzőleg a Metal Hammer Színpadnál, biztosan más hangulatba fogadtam volna be a tagadhatatlanul britpop-os énekdallamokat. Mindenesetre amit láttam belőlük az egy vérprofi zenekar kiállásának ötvözte volt egyfajta fiatalos energiával.
Sajnos a Destructionnal egy időben a Világzenei Színpadon Cesaria Evora a jó 60-as nagymama és jókora zenekara tette tiszteletét a világzene hívei előtt. Amit láttam belőle még éppen, az az, hogy csendes akkusztikus hangszerekkel zsúfolt színpadon egy roppant hangulatos produkcióval ajándékozta meg a jelenlévőket.
A Wan2 színpadon tizenegy után valamikor zendített rá a Dubcity Fanatikz. Talán e újság olvasóinak szükségtelen is bemutatnom Prieger Zsolt és Németh Gergő (Anima Sound System) idei új szüleményét. Részemről nagyon tetszik a tavaly decemberben napvilágot látott lemezük. Most is egy-kettőre táncra perdítették az összegyűlt kíváncsiskodókat. Az utánuk következő francia zenekar (még mindig nem tudom, hogy a Cosmik Connection vagy a Dub Wiser volt-e az) zenéje engem személy szerint nem igazán győzött meg, így hamar tovább is álltam...
A szombati napi programok minden eddiginél nagyobb tömeget vonzottak. Az utakon nem lehetett megmozdulni, ennek ellenére nagyon sok dudáló kocsi/motor száguldozott mindenfelé, sokszor balesetveszélyes helyzeteket okozva. Érezhető volt, hogy a Sziget picikét kibillent addigi megszokott helyzetéből. A remekül elhelyezett toi-toi wc-k is teljes kapacításal üzemeltek, sokszor hosszú perceket elrabolva a Szigetlakók drága idejéből. És voltak sokan akik ezeket a sorokat nem várták ki, mert az elszabaduló illatfelhők a szellők mentén siklottak tova, így a négy égtáj felé szétriasztva ezzel sok arrafelé kelő-járó embert.
Bent az ételutcában szinte egymásba épültek a különféle nemzetiségű és árú étkeket kínáló sátrak. Ezeket a helyeket jó három hétig lehetne látogatni, hogy elmondhassuk magunkról, hogy mindent megkostóltunk. Én a mai nap a Pizza XXL központot szemeltem ki magamnak. Itt 299 forintért választottam az egyik hatvan centiméter átmérőjű pizza egy szeletét, mely adag egészen hajnalig biztosította számomra kalóriaszükségleteimet.
Ezekután jóllakottan a Bahia színpad felé vetett a sors. Ekkor már Vigh Misi és barátai azaz a Balaton adott egy csendes kis melankólikus hangulatú koncertet, hogy ezt követően átadja a stafétabotot a sokadik búcsúkoncertjét adó Vidámparknak. Őz Zsolt feloszlatta önmagát, hogy egy másik projektjét, a LunaPark-ot keltse életre. Most is egyfajta örök magábafordulásképpen, nosztalgiahullámokkal kísérve adta elő a 10+valahány slágerét. Így most a sokadik tagcsere után a hangulat fénye egy kissé megkopott, de még így is tartalmazott elég energiát ahhoz, hogy hangulatot kovácsoljon a vidámparkosok szívébe. Kicsit érzelgős és ezzel együtt olyan „Őszi sanzonos” a produkció volt.
Mivel nem kellett olyan nagy utat megtenni (a kocsmától oda és vissza) a Vidámpark fellépti helye (Bahia) és az Eichinger Quartet fellépti helye (szintén a Bahia) között és külöben is így hajnal felé elég nehéz nagy távolságokat megtenni, az elfogyasztott miegymás mennyisége és egyéb akadályozó tényezők miatt, ezért inkább úgy döntöttem, hogy maradok. Már csak egy jó beszélgetés Polyákkal (Karabély) és a hely szelleme miatt is. Különben is, jó volt a bevezető/felvezető téma. Mert ha már a Banán Jazz Színpadról kiszorult az Eichinger Quartet, akkor legalább legyen egy hely, ahol be tudják mutatni abszolute felkészültségüket jazz-ból. Vibrafon, bőgő, dob és gitár és a teljes figyelemkoncentráció a nemrégiben Légúti Panaszok című CD-jét megjelentető zenekar egész produkciója alatt. Ez az a hely, ahol a zenei sokszínűséggel és nyitottsággal rendelkező kiadványairól is ismert Bahia bemutathatta milyen széles is tud lenni egy színpad repertoárja. A quartet tagjai előszeretettel nyúlnak a teljesen free irányzatba, miközben a dallamtémáik megmaradnak roppant befogadhatónak bárki számára. A felhasznált meditatív betéteket finom technikai bravúrral építik fel, apró megszakitásokkal kísérve, hogy ezekkel a hatásszűnetekkel megfejelt lendülettel jussanak vissza az eredeti dallam gyökerekhez...
A mai napból a Stereo Mc´s koncertjét sajnálom nagyon, hogy kihagytam (én hülye), de amit hallottam felőle, abból arra következtetek, hogy legalább annyira jó bulit csináltak, mint a tavalyi fellépésükkor is, melyen szerencsém volt jelen lenni.