A Vírus zenekar meghívásának tettem eleget ezzel az utazással, noha ősszel nem volt biztos, hogy ennyire jégfakasztó idő lesz. Ez most nem számított, csak a visszafelé vezető úton, amikor mindenkit hajnali 2 órakor kitettek a bejáraton kívülre, Fehérvár utcáira, és bezárták a helyet, (mindenki mehetett amerre látott). Arra hivatkoztak, hogy nem vagyunk elegen, akkor még nem, de most már tudom, hogy az az éjszaka volt a leghidegebb...
Az már biztos, hogy a bent lévő radiátorokon jeget is lehetett hízlalni, ill. a radiátoroktól számított 0,5 méterre már semmit sem lehetett belőlük érezni. Ha netán ráültél akkor teljesen leégette a szőrt a lábadról, ha nem végeztél előtte szőrtelenítést...
A remízben lévő hőmérsékleten sem csodálkozom így utólag, mert a helység védelmét „aluvas ajtóval” és járulékos hézagos ráccsal oldották meg, de mint műszaki ember, azt biztosan tudom, hogy ez a kombináció nem feltétlenül alkalmas megvédeni a helyiséget a -20 celsius fokos hidegtől, még akkor sem, ha egy hőerőművet állítunk üzembe. A kezdet és a vég valahogy így történhetett, ha még jól emlékszem az események lefolyására. De térjünk a lényegesebb pontokra, az est szereplőire.
Az idő rövidségére és a nagy hidegre való tekintettel, valamint a Vírus tagjaival történt bensőséges sörözéssel egybekötött beszélgetés miatt nem sikerült teljesen odafigyelnem és kellő véleményt kialakítanom az akkor éppen a színpadon tevékenykedő Autumn Twightligt zenekarról. De az biztos, hogy valami nagyon súlyos death metal zúzás áradt a hangfalakból.
Második fellépőként a Sunseth Sphere-t tisztelhettük. Fellépésük valami nagyon eredeti és különleges élményt nyújtott. „Kyrah”, a zenekar énekesnője és frontembere szerényen fekete tógába burkolózva állt a mikrofon előtt és gyönyörű hangja elkápráztatott mindenkit. Képi világuk valami különleges elegye a meditativ dark-goth hangzásnak. Itt Magyarországon biztos, hogy mérföld kőnek tekinthető alkotásuk. (a Sunseth Sphere Hollandia Hammerheart Records-al kötött szerződést, ezért sejthető, hogy lesz ismert Európában és a tengerentúlon ,mint itthon (sajnos)...).
Mint a programban jelezték is, a harmadik fellépő a Vírus volt. A közösen átmulatott és átalkoholizált éjszakák csak erősítik azt tényt, hogy itt nem egy kengururól és nem csak egy tehénről ( mármint ebben az öltözékben szeretnek fellépni...) van szó, hanem remek barátok is és remek zenészek is egyben. Az ő produkciójukat szintén kiemeli Rostás Bea temperamentumos és mindig vidám énekesi teendőket ellátó személye. Bea szerényen a mikrofon-állvány mögött és erőteljesen a többiek előtt állt, őket annyira nem elnyomva. Mozdulatai kígyózóak, olykor hastáncos nőiesek, de időnként pantomim játékosra emlékeztetnek ( nagyon él a mikrofon előtt). Hangjával és a mozdulataival a kétkedőket is meggyőzte arról, hogy egy igen kivételes formáció látogatott le Fehérvárra. Alkotásaikban szívesen használnak fel elgondolkodtató elszállós betétektől egészen a könnyed funky-s (dzs-dzs-dzs....) elemekig mindent, amelyek remekül beépülnek. A sajátos zenei világuk és elképzelésük nem töri meg az egész előadást, hanem pont felerősíti azt, és központba helyezi a színpadi munkát is. Ezek az elhangzott motívumok magukkal tudtak ragadni minket, és azokat az arcokat, akik igazán csak a sötétebb és nehezebb fémesebb motívumokra voltak kíváncsiak, és főként csak ezért utaztak le Fehérvárra.
A Stonehenge ezen a fesztiválon a negyedik fellépőként tisztelte meg a közönséget. Valami progresszív rock/metal formáció lehet... Sajnos sem a zenei, sem az ének-témák nem voltak oly nagy hatással rám. Kicsit fáradtnak és erőtlennek tűntek az alkotások. Teljesen szétesett zenei produktumot éreztem, amely nem erősítették bennem a vágyat, hanem pont az ellenkezőjét váltották ki, és egy kicsit tucat-szerűnek tűnik az előadásmódjuk is. Az is igaz, hogy egy ilyen produkció elkészítéséhez rengeteg idő és évre van szükség, de sajnos ez nem elegendő ahhoz, hogy befogadható zenét kreáljanak. Az eredetiség és az akarat is megtalálható bennük és tényleg sajnálom, de egyáltalán nem jött be ez a produkció, viszont egy jót söröztem a koncert alatt.
Ezután az est utolsó fellépője következett, Dying Wish, a zene fekete hercegei, sajátos északi hidegséggel fűszerezték a főképpen az „ON TWILiGHT OF ETERNITY” album anyagából merített és előadott számokat. Általában nem bíznak semmit a véletlenre. Előre eltervezett és felépített műsoruk szigorúságukban és megszólalásukban is meghatározta az utolsó zenekarnak járó tiszteletet. A Dyning Wish ezt hálájuk jeléül súlyos hangulattal és csapásokkal köszönte meg, és megmozgatta a kissé átfagyott arcokat az éjben.